LEVÉL AZ ŐSHAZÁBÓL
Móricz János kutatásai az amerikai magyarokról
1. Az első hírek
1965. szeptember 12-én Ecuador legnagyobb lapja, a quitói „El Comercio” első oldalán hozott rendkívüli beszámolót Móricz Jánosnak Ecuador területén végzett kutatásairól. Ebből a terjedelmes cikkből értesülünk első ízben arról, hogy a spanyol hódoltságot megelőző időben az ott élő törzsek közül a Puruha-Canari és a perui Puruha-Mochica törzsek nyelve ó-magyar nyelv volt. Móricznak J. Jijon y Caamano „El Equador Interadino y Occidental” című műve alapján végzett nyelvészeti összehasonlító munkája adta ezt az első rendkívüli eredményt. 1965. október 25-én a „Frankfurter Allgemeine Zeitung” közli Buenos-Airesi munkatársának beszélgetését Móriczcal, amelyben megjegyzi, hogy ez a felfedezés forradalmasítani fogja az összes eddigi őstörténeti tételeket.
1965. december17-én Móricz Limában (Peru) kijelentette a nemzetközi sajtó képviselői előtt, hogy egy magyar paraszt jobb nyelvészeti munkát végezhetett volna, mint az a sok nemzetközi tekintély, aki a az amerikai ősnyelveket felkutatta és osztályozta, mert a Cayapas törzs nyelve, amelyet a Chibcha nyelvek közé soroltak, éppen olyan magyar nyelv, mint a Poruha, Canari és a perui Purucha Mochica nyelv, amely a Mochica nyelvcsoportba lett besorolva. Ezt a hírt az United Press hírszolgálati iroda röpítette fel és számtalan lap közölte.
1966. július 23-án a guyaquili „El Telegrafe” vezércikket írt, melyben leszögezi, hogy Móricz kutatásai kimutatták, hogy az ecuadori nép Európába szakadt testvérei a magyarok. Ezért - bár az ecuadori futballcsapat nem jutott Londonig a világbajnokságon - mégis képviselve van magyar testvéreinek kitűnő csapata által. Az Európába szakadt magyar testvéreink azok, akik mint annyiszor, most is meg fogják mutatni, hogy milyen hősi küzdelemre képesek a mi hajdani ős puhuráink, éppen ezért „elutasítjuk a kéretlen brazil képviseletet, mert minket a legtisztább és legősibb testvéreink képviselnek a londoni világbajnokságon: a magyarok” - írja a lap.
1966. augusztus 7-én az „El Telegrafe” teljes oldalt szentel Móricz felfedezéseinek. Ebből a rendkívüli interjúból arról értesülhettünk, hogy a Kara törzs, amely a róla elnevezett Kara-öbölbe (Bahia de Caracuez) a VIII. század vége felé érkezett, azonos a magyar, Királyi Szkíta Kara törzzsel, amely Indián keresztül vándorolva, majd hajózva visszatért az őshazába, a jelenlegi Ecuadorba. Kiderült a cikk folyamán az is, hogy az ecuadori őskutatás, mely a Kara törzs érkezésével, Juan de Valesco óta nagyon sokat foglalkozott, igazoltnak látja ennek a kitűnő jezsuita történésznek, a Quitói Királyságról írott könyvét, amelyben többek között azt írja, hogy az „ó” hangot a hajdani királyság területén csak a Kara törzs megérkezése hozta magával, mert előtte e hang helyett az „u” hangot használták. Ezért Juan de Valesco azt ajánlja, hogy be kell utazni az egész világot és megkeresni azt a népet, amelynél az „ó” helyett még mindig az „u”-t használják, mert azok a Quitói Királyság lakóinak testvérei. (Juan de Valesco /1727-1792/: Historia del reino de Quito-Equador. 1946)
A spanyolok megérkezésekor a Kara-öböl közelében lévő Mánta városkának a neve Jokay volt és csak a spanyolok változtatták Mántára. Ugyancsak itt tisztázza Móricz, hogy az első quitói zsinat, Fray Louis Lopez de Solis püspök elnöklete alatt 1593-ban, olyan határozatokat hozott, hogy a katekizmust és a gyónási imákat le kell fordítani a püspökség területén élő népek nyelvére, mert ezek nem használják sem az Aymara nyelvet, sem az inkák általános nyelvét, a Kechuát. A megfelelő fordításokat a spanyol papok elvégezték, de azokon a nyelveken, azaz tájszólásokon sohasem tanították a keresztény tanokat, mert azok a nyelvek, azaz tájszólások mind magyarok voltak. Miután erről a Spanyol Korona értesült, megindult a legkegyetlenebb nyelvcsere végrehajtása.
Don Pedro de la Gasca spanyol hódítót a spanyol udvar megbízta, hogy részletesen számoljon be, a Habsburg uralkodónak, arról a népről és nyelvről, amelyet a spanyolok itt találtak. Ezt ő meg is tette, így tehát mind a spanyolok, mind az osztrák Ferdinánd császár tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy nem egy új földrészt, hanem a magyarság őshazáját találta meg Kolumbusz.
2. Megjelennek a hamisítók
Amikor Móricz János, 1966-ban, hogy kutatásait folytassa, visszatért Ecuadorba, arról értesült, hogy időközben a románok, akik tudomást szereztek a magyar-ecuadori rokonság felfedezéséről, több ecuadori tudóst és újságírót meghívtak Erdélybe, ahol hosszú hónapokon át, nyaraltatták őket, persze minden költségüket megtérítve, átvállalva. Hogy miért kellett a románoknak meghívni az ecuadori Akadémia tagjait, akkor vált világossá, amikor az egyik tudós cikkében, amelyet Erdélyből küldött - és az El Telegrafe leközölt - jelezte, hogy az erdélyi nép szokásai, népviselete stb. azonosak az ecuadori népével, vagyis itt nyilvánvaló rokonságról van szó: a román és az ecuadori nép rokonságáról.
Bár Móricznak sikerült ezt az újabb román hazugságot semlegesítenie, mégis figyelmeztető, hogy míg a magyarság fel sem ocsúdott az első meglepetéséből, a románok már javában dolgoztak az újabb történelemhamisításon.
3. Ébredj, magyar nép!
1966. augusztus 19-én az El Telegrafe közölte Jorge E. Blinkorn megrázó cikkét, amely „Hamupipőke az őstörténetben” címmel jelent meg. E cikkben a szerző megírja, hogy magukat civilizáltnak nevező emberek kezei által lett a hajdani ragyogó őskultúra tönkretéve, kirabolva. Ahol hajdan a magas kultúrájú nép várai és kegyhelyei ragyogtak a Nap első sugarának fényében, ott ma üszök és rom mered ránk, mint örök vádja az időnek, amely letörölhetetlenül mutatja az ide berontó vad spanyol hordáknak, mint ennek a barbárságnak a vak tetteit. Legyen vége a sötét kornak - folytatja - és akiből a „tudósok” a történelem Hamupipőkéjét csinálták, az a világtörténelem legnagyobb kultúrahordozó népe volt és fénye beragyogta a az egész világot. Cikkét azzal fejezi be: Ébredj, szép alvó! Te nem vagy Hamupipőke! Ébredj és mutasd meg magad a népek előtt olyannak, amilyen valójában vagy: ragyogó tündér, kinek fénye ősidők óta beragyogta a világot kultúrájával! Ébredj, Ecuador történelme! Ébredj magyar nép!
1966. augusztus 26-án a quitói El Comercio közli Móricz kutatásainak újabb eredményeit. Ebből a cikkből tudjuk meg, hogy a jelenlegi Ecuador területén a világ legmagasabb tűzhányója létezett, amelynek a neve Capac-Urcu volt és az őslakosság a Hegyek Atyjának nevezte, ami jelentésben is megfelel az APA-ÚR-KŐ-nek. A spanyolok változtatták meg a nevét El Nevada del Altal-ra, ugyanúgy, mint sok más ősi magyar nevét ennek az országnak. Ugyanitt adja meg Móricz Quito és Guayaquil neveinek jelentését. Quito régi formája KIT-US. Így hívták a legrégibb őskorba visszanyúló királyságot is. KIT-US Két ős-t jelent, azaz Quito városa még ma is híven őrzi a magyarság KÉT-ŐS atyjának, Góg és Magógnak (Nimród) emlékét. Eredetileg nem Guayaquil, hanem Uaya volt a jelenlegi nagy kikötőváros neve. Az „U” „Ó”-t jelent, azaz régit, míg az „AYA” = Anya. Ugyanezen jelentéssel bírnak ezek a szavak egyébként több olyan törzsnél, amelyek megtartották régi magyar nyelvüket és ma is a hajdani KÉT-ŐS királyság területén élnek, Ecuadorban.
Ebben a cikkben Móricz felszólítja az angol-szász kutatókat, hogy mint a tiszta tudomány pártatlan művelői, jól tennék, ha tisztáznák, hogy miként került a nyelvükbe és mely nép közvetítésével a KING szó, amellyel mindenkori uralkodójukat nevezik. Ez a szó ugyanis ősidők óta létezik Amerikában ugyanazzal a fogalommal, ahol mindenkor KINGA-ként ejtették és csak a spanyolok, erőszakos fordítása eredményezte az INKA vagy INGA szavakat. Ennek a cikknek óriási visszhangja volt mind a tudományos körökben, mind a nép között.
1966. szeptember 12-én a quitói El Comercio rendkívüli interjút közölt.
Móricz ebben a Csaba legendát írja le és megemlékezik arról, hogy CHABU vagy CSABA visszatért Nagy-Szkítiába: Amerikába. Rámutat arra, hogy Csabát Chan-Chan-ban, Észak-Peru híres városában temették el, ahol aggkorában halt meg. Egyben tisztázza, hogy a magyar mitológiában ismert „Kán Opoz híres hajós”, azonos Thor Heyerdahl által Kon-Tiki-nek nevezett mitológiai személlyel, akit a magyar mese és mondavilág még azokból az időkből őrzött meg, amikor a magyarság Kán Opoz vezetésével jajóra szállva áthajózott az Óperenciás tengeren (Csendes-óceán), hogy mint „az utolsók, akik Szkítiából jöttek”, megérkezzenek a Kárpát-medencébe.
Ez a cikk olyan nagy hatást váltott ki, hogy még aznap délután egy franciskánus szerzetes felkereste Móriczot és közölte vele, hogy délben a rendfőnök felhívta a szerzeteseket, hogy erről a cikkről, valamint Móricz felfedezéseiről ne beszéljenek, mert mindez sérti a spanyolok ecuadori érdekeit. Később kiderült, hogy más rendeknél is hasonló tilalom hangzott el. Az említett szerzetes a legnagyobb felháborodásának adott kifejezést, mert így meggátolják őket abban, hogy az őskutatásból kivehessék a részüket. A szerzetes őslakos volt!
4. Rövid hírek
1966-ban az ecuadori Akadémia, mely több történészt bízott meg Ecuador történetének megírásával, a megbízást felfüggesztette, miután meggyőződött Móricz állításainak helyességéről. A történész csoportból kitűnt Guillermo Segarra, aki már magyarul is tanult és rendkívüli odaadással végezte az őshaza kutatását. Vele történt meg, hogy amikor még nem volt magyar szótára, felkereste Móriczot, hogy tisztázza vele az AZUNY tartományban sűrűn előforduló BALIN és BALHUG neveket, vajon az ősmagyar nevek közé kell-e sorolni ezeket. Móricz nagy örömmel közölte vele, hogy ezek a BÁLINT és a BALOGH családnevek megfelelői.
Az Instituto de Antropologia y Geografia del Ecuador (Ecuadori Antropológiai és Földrajzi Intézet) ugyancsak arra a megállapításra jutott, hogy a spanyolok önkénye által kiirtott ősnyelv a magyar volt. Az intézet szaklapját, amely a „Lacta” néven jelenik meg, azért nevezték el így, mert a szó az ősnyelven „lakhelyet” jelent, tehát az újságot mai nyelvünkön „LAKTA”-nak nevezhetnénk.
Cuenca városa, amely a hajdani, híres MÓR helyén épült, Ecuador legelőkelőbb városa. Magas kultúréletükre büszkék Cuenca lakói. Az őslakosság azonban ma is egyszerűen MORLCOS-nak nevezi magát, azaz MÓRLAKÓ-nak, azaz móri lakosnak.
(folytatjuk)
Level II.
LEVÉL AZ ŐSHAZÁBÓL 2. RÉSZ.
Móricz János kutatásai az amerikai magyarokról
5. Rejtélyes, magyar nyelvű törzsek
A Saraguro törzs - mely bár szerepel krónikáinkban, ennek ellenére mégsem található meg teljes bizonyossággal a Kárpát-medencében - ma is nagycsaládként éli életét Ecuadorban.
A Santo Domingo de les Colorados közelében élő „vörös indiánok” nyelve ősmagyar volt, amelyet ma is beszélnek.
A kolumbiai határ közelében, a Santiago folyó felső folyásánál, az Onzole és Cayapas folyók közén élő „cayapas” törzs nyelve szintén ősmagyar nyelv, amit ma is beszélnek.
A Keleti Kordillerákon túli ősrengetegben (Amazonia) lakó törzsek is megtartották ősmagyar nyelvüket, bár a spanyol hódítók önkénye elől menekülve le kellett mondaniuk sok kultúrvívmányukról, hogy függetlenségüket megőrizhessék.
Nagyon könnyű lesz megállapítani a magyarországi törzsek és nagycsaládok eredetét, mivel bölcs előrelátással úgy válogatták össze az áttelepítendő családokat, hogy minden egyes családnak csak egy részét vitték át, hogy az őshazában a családfa ki ne vesszen.
Móricz sohasem használja a „hungaro” kifejezést, ami spanyolul magyart jelent, mindenkor magyarnak írja és mondja. Ez úgy belevésődött az ecuadoriakba, hogy egy alkalommal két úr kereste fel, hogy eldöntse a köztük felmerült vitát. „Kérem - mondta az egyik - képzelje el, hogy ez az úr azt meri állítani, hogy a hungarok azonosak a magyarokkal. Még több sem kellene, hogy a hungarokat, a világ legnagyobb népével, a magyarral összekeverjék! Tessék csak elképzelni!” „Kérem - szólt a másik - én nem állítottam azt, hogy azonosak, mert ez képtelenség. Én csak azt mondtam, hogy úgy tudom, valami közük mégis csak van a hungaroknak és a magyaroknak egymáshoz.”
6. A KÉT-ŐS királyság népéhez
Amikor 1966. augusztusában a quitói rádió hullámain Móricz beszédet intézett a KÉT-ŐS királyság népéhez, kérte az ősi föld népét, hogy ne haragudjék a magyarságra, hogy ilyen sokáig nem tért vissza az őshazába, „de higgyétek el - mondta -, hogy ugyanúgy, mint Ti, édes testvéreim, mi is nagyon sokat szenvedtünk a Habsburgok vére terrorja alatt. Ma már tudom, hogy ti mireánk vártatok és helyettünk a spanyol hódítók önkénye jött. Az átvészelt sötét évszázadok elmosták az ide, az őshazába vezető utat, de lélekben mindig és mindenütt titeket kerestünk.”
Quito város kultúrigazgatója a megindultságtól fátyolozott hangon vette át a szót és a rádió személyzete, könnyes szemmel hallgatta hosszú méltatását. Amikor Móricz távozni akart, akkor vette észre, hogy az adás közben tömeg gyűlt össze és mindenki tudni akarta, hogy vannak-e rokonai és hol élnek.
Napokkal később Móriczot egy rögtönzött bizottság kereste fel, amely a rádió személyzetéből tevődött össze és arról értesítette, hogy a spanyolok kérték a kormányt, hogy Móricz többet ne beszélhessen a néphez. A kis bizottság pedig azért jött, hogy felkérjék, hogy megint a rádión keresztül intézzen Móricz lelkesítő szózatot, mert ők tovább már nem tűrik a spanyolok önkényét. Móricz ennek a lelkes kis csoportnak nehezen tudta megmagyarázni, hogy még nem érkezett el az idő arra, hogy ezt megtehesse.
7. A konkvisztádorok utódai
Móriczot később egy napon, egy nagyon előkelő és dúsgazdag konkvisztádor (hódító) utód, tárgyalásra hívta meg. A tárgyalásuk három napot tartott. Ez idő alatt Móricz csak arra szorítkozott, hogy őt, kutatásaiban csak a tiszta tudomány érdekli. A spanyol konkvisztádorok, ma már nagyon előkelő, utódját végül is elhagyta a türelme, és azt mondta, nem tudja elképzelni, hogy a magyarság egyszerűen lemondjon őseinek földjéről. „Egyébként Ön jól tudja - mondta -, hogy Ázsiának számtalan nép testvére a magyarnak és azt is tudja, hogy ez mit jelent!” Móricz ellenvetésére, hogy őt tisztán a tudományos kérdés érdekli, kijelentette, hogy „nem lehetséges, hogy egy nép kimondja saját maga halálos ítéletét. Az a nép ugyanis, amely csak azért keresi múltját, hogy azt megismerje, az a nép meghalt. Én ezt nem tudom feltételezni Önökről.”
Előtte az íróasztalon egy nagy pecsétes boríték feküdt, a spanyol külügyminisztérium bélyegzőjével ellátva. Tartalma sejthető.
A későbbiek folyamán Móricz több ajánlatot kapott, amelyeket személyére nézve méltatlannak talált és visszautasított. Az ajánlatok lényege az volt, hogy hagyja abba a kutatásait.
Egy földbirtokos csoport azt ajánlotta, hogy azokat a birtokokat, amelyekre szerintük igényt tarthat Móricz, „visszaadják” neki, azzal a feltétellel, hogy mindenről hallgat és több magyar kutató, nem jön ide. Ezek a földek azok, amelyek a Móri-urcu, azaz a Móri-Úr-Kő közelében vannak. Ahogy a korábbiakat, ezeket az ajánlatokat is visszautasította Móricz.
Ezek után Móricz arról is értesült, hogy az egyik összejövetelen felmerült a gondolat, hogy Móriczot el kellene tenni láb alól, hogy ne tudjon többé zavarogni. Ez ellen, állítólag, egyesek azzal érveltek, hogy Móricznak nagy sajtója van, másrészt egy esetleges gyilkosság ráterelné Ecuadorra a magyarok figyelmét. Ezenkívül az őslakosság körében, a törzseknél, Móricznak az ily módon való eltüntetése, kiszámíthatatlan következményekkel járna. A legnyomósabb érv talán az volt, hogy Móricz ezen túl egy nagy kaliberű Colttal járt, s bárki megtapasztalhatta volna, hogy milyen gyorsan használni is tudja azt.
8. Jugoszláv (!) indiánok
Egy ízben, egy Loja tartománybeli gazdag földbirtokos kereste fel Móriczot Guayaquilben és közölte vele, hogy ő sokkal hamarabb rájött arra, hogy az indiánok Európabeliek, de a nyelvük nem magyar, ahogy Móricz állítja, hanem jugoszláv nyelv. Tulajdonképpen azért jött, hogy ezt a felfedezést hivatalosan is bejelentse. Móricz kérdésére, hogy hogyan jutott erre a következtetésre, elmondta, hogy a II. világháború után jött egy jugoszláviai munkás, akit ő a birtokán alkalmazott. Ez az ember mind a mai napig nem tanult meg spanyolul, de az első naptól kezdve kitűnően megértette magát a birtokon dolgozó őslakosokkal (indiánokkal), akiknek a nyelvét ő nem érti. Ebből tehát ő már régen megállapította, hogy az indiánok nyelve jugoszláv nyelv. Amikor arról értesült, hogy Móricz bejelentette a maga felfedezését, elhatározta, hogy ugyanezt fogja cselekedni, miután tisztázta, hogy az indiánok ugyan európaiak, de nem magyarok, hanem jugoszlávok.
Móricz kérdésére, hogyan hívják azt az embert, a birtokos azt válaszolt, hogy KOVÁCS a neve. Móricz erre azt mondta neki, hogy a Kovács spanyolul Herrero-t jelent, azaz kovácsmesterséget. Kovács pedig nem a nem létező jugoszláv nyelven, hanem magyarul beszél az itteni testvéreivel. A meglepődött birtokos kijelentette, hogy lemond a „felfedezéséről”, mert - úgymond - ha Móricz még azt is tudja, hogy a „kovács” spanyolul mit jelent, akkor nyilván tudósnak kell lennie. Rajta kívül ezt más nem tudta és ő is a Kovácstól tudta meg, aki ma is vígan él őshazabeli testvéreivel, spanyolul szinte semmit sem tud és a foglalkozása is kovács.
9. Csizmadia István, a tisztavérű indián
Ugyancsak Guayaquilben történt, hogy Alejandro Castro Benitez, El Oro tartománybeli ültetvényes felkereste Móriczot és azt mondta neki: „Kérem itt van ez az úr.
Nagyon szeretném hallani Önöket, magyarul beszélni, mert szeretném tudni, hogy Ön tényleg tud-e magyarul!” Móricz meglepődve kérdi a másik férfitől, hogy magyar-e? „Igen, Csizmadia István vagyok.” Erre olyan beszélgetés indult meg köztük, ami ilyen alkalmakkor szokott két idegenbe szakadt honfitárs között. A beszélgetést Benitez szakította félbe azzal, hogy meggyőződött, hogy Móricz tényleg beszél magyarul. Majd közölte Csizmadiával Móricz felfedezését, hogy az ecuadori indiánok magyarok, azaz a magyarság testvérei és még mai is vannak olyan törzsek köztük, akik magyarul beszélnek. Közben felsorolt néhány földrajzi nevet is, mire Csizmadia István elrohant. Benitez elmondta Móricznak, hogy Csizmadia az egyik legkiválóbb szakember Ecuadorban, az ő birtokán dolgozik, mint gépészmérnök. Igen nagy hangú ember és őt is naponta mindenféle vad indiánnak szokta nevezni. „Most azonban visszavágtam neki - tette hozzá - mert nem én vagyok az indián, hanem a büszke magyar, Csizmadia István!” Kis idő múlva visszaszáguldott Csizmadia is, aki a megdöbbenéstől felindulva megragadta Móricz karját és hadonászva mondta: „Ez az őshaza! Most látom csak! Eddig vak voltam! Itt minden magyar, mindennek magyar neve van! Én marha, hogy eddig erre nem jöttem rá! Mekkora felfedezést szalasztottam el! Ekkor Benitez megkérdezte Csizmadiától, hogy kettejük közül ki az indián. „Én Csizmadia István, én vagyok a tisztavérű indián! Benitez, maga csak félvér! Érti? Félvér! Mesztic! A tiszta én vagyok!” Ezek után Benitez végleg lemondott arról, hogy Csizmadiával szembe neki valaha is igaza lehessen.
(folytatjuk)
Level III.
LEVÉL AZ ŐSHAZÁBÓL 3. RÉSZ
Móricz János kutatásai az amerikai magyarokról
AZ IGAZSÁG.
Az igazság előbb-utóbb kiderül. Ez történt 1965. júniusában, amikor Móricz János megtalálta a magyarság őshazáját. Azt az őshazát, amelyet a spanyol korona, a Habsburg-ház és mások is igyekeztek eltűntetni, hogy a magyarság soha ne ismerhesse meg őseinek dicső múltját.
KÉT-ŐS KIRÁLYSÁG
Nagyon kevés hiteles adat áll rendelkezésünkre a spanyol hódoltság korából, annak ellenére, hogy Benalcazar konkvisztádor idejében, amikor 1533-ban Kitót vére harcok árán elfoglalta, ott még mindenki az ősmagyar nyelvet beszélte.
Hatalmas munkák jelentek meg az Inkák tündöklő birodalmáról, s a krónikások és utazók, akik az „Újvilág” minden zugát bejárták, megírták és megénekelték a hódítás legapróbb részleteit is. Csak a Kitói Királyságról hallgattak. Legfeljebb egy-egy mellékmondatban említik Kis-Kis kemény ellenállását vagy Rumi hős harcait. Még feltűnőbb ez a hallgatás, amikor a hajdani ősmagyar királyság területén hosszú évekig lakó fráterek és krónikások csak az Inka birodalmat írják le könyveikben, de egy szóval sem említik a Kitói Királyság létezését. Az első hírek csak a XVIII. század végén és következő század elején jutnak nyilvánosság elé. Humboldt, a perui Limából 1802. november 25-ei levelében a következőket írja Vilmos testvérének: „…Riobambai (Ecuador) tartózkodásunk alatt, ahol néhány napot időztünk Carlos de Montufar testvérének lakásán, ki ott a Corregidor, a véletlen által egy nagyon érdekes dolgot fedeztünk fel. Nem tudják, hogy mi volt a kitói provincia helyzete Tupac Yupánki Inka meghódítása előtt, de az indiánok királya Leandro Zapla, aki Lican (Likán) lakik és ahhoz képest, hogy indián, nagyon csiszolt intelligenciával rendelkezik, őriz egy kéziratot, melyet ősei írtak a XVI. században. Ebben le van írva az inkák előtti kornak a története. Ezek a kéziratok Purunay nyelven íródtak. Ez volt hajdan Kitó általános nyelve, de idővel áttértek az inkák nyelvére, a kechuára, s ma már teljesen ismeretlen. Szerencsére Zaplának egy másik őse ezeket az iratokat lefordította spanyol nyelvre. Mi nagyon érdekes adatokat jegyeztünk ki belőle, különösen arra az emlékezetes korra vonatkozólag, amikor kitört a „Nevado del Altar”-nak nevezett vulkán. Ez a világ legmagasabb hegye kellett, hogy legyen egykor. Az indiánok úgy hívták „Capac Urcu” (Apa-úr-kő), a Hegyek Atyja. Akkor uralkodott az utolsó szabad király Licán. A papok megjósolták, hogy ez a csapás okozza majd a királyság vesztét, s úgy mondták: „A világ képe megváltozik, és más istenek fogják a mieinket elűzni, ne szálljunk szembe a végzettel.” Bekövetkezett. A peruiak bevezették a Napkultuszt abban az országban. A vulkán működése hét évig tartott és a zaplai kézirat szerint a földeső olyan erős volt, hogy hét évig tartott az éjszaka Licán.” (Hamy: Lettres americaias d’ Alexandre de Humboldt, Paris, 1904. 134-134.o.)
JUAN DE VELASCO (1727-1792)
Velasco 1727-ben Riobambában (Ecuador) született. Jezsuita pap, aki a rend kiűzése után soha nem tér vissza Amerikába. Olaszországban (Faenza) telepedik le, ahol megírja a Kitói Királyság történetét.
Végrendeletében úgy rendelkezik, hogy kéziratát adják át az első előkelő kitóinak, aki majd Olaszországba érkezik. Ezt a rendelkezést P. Davalos teljesíti és átadja a kéziratot Don Modesto Larreának. A könyv első ismertetése 1837-ben jelent meg. 1840-ben egy párizsi kiadó folytatásokban kezdte közölni a művet, de az első hatvan oldal megjelenése után azt közlik, hogy bár meggyőződésük ellenére, de a nagy nyomás miatt, félbeszakítják a megjelenést. Remélik, hogy majd esetleg másnak nagyobb szerencséje lesz és a világ megismerheti ezt az amerikai földrészre vonatkozó fontos őstörténeti munkát. Az eredeti kézirat örököse, engedve az akkori ecuadori elnök kérésének, átadta a művet a Nemzeti Könyvtárnak, azzal a kikötéssel, hogy ha a kézirat egyetlen percre is elhagyná a könyvtárat, annak minden joga visszaszáll az adományozóra, vagy örököseire. Az átadást követő napon az akkori kormány elnöke, Gabriel Garcia Moreno bement a Könyvtárba, magához vette a könyvet. Először hazavitte, majd később átadta a jezsuitáknak, akik titokban őrizték, majd kicsempészték a spanyolországi Chmartin de las Rosas-ba. Azóta a spanyolok „nagylelkűen” kiadtak Ecuadornak egy kópiát az eredeti könyvről. Azonban, ahogy ez már lenni szokott, ezt is meghamisították, átírták. Az eredeti helységneveket és királylistákat „átspanyolosították”, megváltoztatták. Az eredetit soha senkinek nem mutatták meg. Ezt is, mint sok más magyar őstörténeti okmányt, Spanyolország legtitkosabb levéltárában őrzik. Ennek ellenér mégis közlök részleteket a műből, mert így meghamisítva is sok olyan érdekes adatot tartalmaz az ősrégi Kut-us (Két-ős) magyar királyságról. Valesco a Kitói Királyság történetét négy részre osztja:
1. Az általános vízözöntől - Kr.u. 1000-ig, amikor is a királyságot a Kara Scyrik hódítják meg.
2. A hódítástól kb. 1500-ig, Huayna Capac hódításáig.
3. Az ezt követő 46 év, a spanyolok megjelenéséig.
4. A perui polgárháborúk ideje.
(folytatjuk)
LEVÉL AZ ŐSHAZÁBÓL 4. RÉSZ
Móricz János kutatásai az amerikai magyarokról
A VILÁG KÖZEPE.
„Az ősi Kitus királyság az egyenlítő alatt van, az első fok magasságától a második fokig, a 80 és 82 párisi hosszúsági fokok között, mely terület négyszöget képez: Keletről - Nyugatra 50 mérföld. Az ország legnagyobb része hegyvidék; az Andok két hegylánca között van. Éghajlata a legkedvezőbb az összes termények számára. Ezt népesítette be a legrégibb őskorban a Kitus nemzet. Nem tudjuk, hogy a törzseket miként hívták. A régi időkben nem ismerték az „o" hangot és helyette mindig az „u"-t használták. Az „o" hang használatát a Kara Scyrik vezették be. A királyságnak több mint negyven tartománya volt. Neveik nagy részét sajnos elírták. A tartományok közül 33 nevet ismerünk, ezek a következők: Aloa, Alossi, Calacali, Cansacoto, Chillo, Chillogalli, Cinocoto, Cotocollá, Cumbaya, Galea, Guapule, Guayllabamba, Langasi, Lloa, Lulubamba, Machaci, Malchingi, Mindo, Nono, Perucho, Pifo, Pintag, Pumasqui, Puembo, Puellaro, Quinchi, Salgolqui, Tubaco, Turbamba, Uyubichu, Yaraqui, Ychumamba, Zambiza.
A boltíves építkezést ismerték a Karák. Egyik temetkezési módjuk a halom temetkezés volt. Az elhunyttal együtt temették el kedves holmiját és fegyvereit. A havi és évi szertartást a halmon tartották. Ez mindig halotti torral járt. Kitűnően kezelték az összes fegyvereket: buzogányt, kopját, parittyát, gerelyt, íjat, fokost és valóságos mesterei voltak a hajító fegyvereknek. Rangjelzésük: egy toll a fegyverforgatóké, két toll a nemességé, nagy smaragd a forgóban a Scyrit és a királyt illette meg. Az örökösödés a leányág kizárásával, kizárólagosan férfiágon történt. Ezek hiányában az unokatestvérek örököltek anyai ágon.
A scyri hatalmát a királyság nagyjainak a tanácsa szabályozta. A Nap-templom a Penecillo magaslatán állt, négyszög alakú volt és csiszolt kőből készült. Bejáratánál két hatalmas oszlop állt. A keletre néző ajtón át a nap első sugarai beragyogták a tömör aranyból készült Nap mását. Templomuk nem volt túldíszítve, de arányos és szép kivitelezése lenyűgöző volt. A templom körül 12 kisebb oszlop jelentette a 12 hónapot. A magasan álló templomépítmény egyben csillagvizsgáló céljait is szolgálta. A scyri királyok híres csillagászok voltak.
Templomi szertartásaiknál csak balzsamot, tömjént és virágot használtak és áldozataik ártatlanok, vértelenek voltak. Az egyházi főméltóság független volt az államhatalomtól, nem úgy, mint az Inka birodalomban, ahol a főpapi és királyi méltóságot egy személy, az Inka töltötte be. A gömb alakú, sokablakos Hold-templomban elhelyezett ezüst Holdra állandóan besütött a holdvilág. Mennyezetét kék szőttes borította, melyen az égbolt ezüst csillagai ragyogtak.
Amikor Huayna Capac 1487-ben elindult a Kitói királyság meghódítására, a legkeményebb ellenállásra talált. A harc hosszú volt és sok véráldozatot követelt. Ott esett el a harcmezőn Scyri, a király is. Ez könnyítette meg Huayna győzelmét. Amikor Huayna Capac, az Inka győztesként bevonult Kitóba, így kiáltott fel: „Hisz itt mindenki, a mi nyelvünket beszéli; itt minden hegy, orom, tó és folyó a mi nyelvünkön van elnevezve!"
A győztes Huayna Capac feleségül vette az elesett Scyri, a király gyönyörű szép húsz éves leányát, Kácáhát. A fényes esküvői ünnepen Huayna Capac föltette a két toll mellé a Scyrik nagy smaragd forgóját és kijelentette, hogy a két királyságnak közös az eredete. Ekkor megindult az Inka birodalom utolsó, egyben legfényesebb korszaka. Uralkodása 38 évig tartott. Halálán úgy rendelkezett, hogy a Kitói Királyságot a Kácha királynőtől származó Atahualpa, a Kuzkoi Királyságot fia, Huascar kapja."
Historia del Antiguo Reino de Quito: Historia Natural: I. köt. 270, o. Historia Antiqua: II. köt. 279, o. Historia Moderna: III. köt. 335. o. Quito - Equador: második kiadás 1927, 3. kiadás 1946. RÖVID HÍREK.
... Amikor Huayna Capac (Vajna Apa) bevonult Kitóba és elhangzott híres felkiáltása: "Hisz itt mindenki, a mi nyelvünket beszéli, minden hegy, orom, tó és folyó a mi nyelvünkön van elnevezve", azért történt, mert a Két-Ős Királyság területén mindenki magyarul beszélt. Ugyanakkor az Inka birodalomban csak az uralkodók, a főnemesség és a főpapság beszélt magyarul. A nép részére a kecsua nyelvet általánosították. A nyelvészek az Inka uralkodók magyar nyelvét Chimu-nyelvnek, vagy az Inkák titkos nyelvének nevezik. ... A csatában elesett Scyri, a király gyönyörű szép húsz éves lánya. Kácha valójában Káta, vagy Kata volt.
... Huayna Capac nagyon jól tudta, hogy a legősibb időkből származó Két-Ős nemzetségből származtak az Inka uralkodók is. Ezért a Két-Ős királyságot nagy tiszteletben tartotta és halálakor visszaállította a királyságot, melyet a szép Kátától született fiának, Atahualpának adott, míg a Kuzko-i birodalmat Huascar (Vaskar) fia örökölte.
…A hajdani Két-Ős királyság, a mai Ecuador lakossága ma is büszkén vallja, hogy az ő hazája a világ közepén van, mint ahogy minden magyar falu a magáénak tudja: „Az én falum a világ közepe." A kitói rádió minden műsorszünetben bemondja: "Itt a kitói rádió sugároz a világ közepéről."
…Huayna Capac csak akkor tette fel a két toll mellé a smaragdforgót, amikor a világ legősibb királyságának a trónját elfoglalta és így a Scyri királyok smaragd forgójának, mint a Két-Ős királyság ősi jelvényének a használatára is jogosult.
... Amerika ősnyelve magyar volt.
TURUL PUSZTA.
Az ősmagyar Két-Ős királyság területén van Turubamba. Ezt a földrajzi nevet, mint minden mást, a spanyol-inkvizitor (főleg jezsuita!) történelemhamisítók teljesen kiforgatták és megváltoztatták. A régi okiratokon, még mint PUXA szerepel. A spanyolok csináltak az erőszakos nyelvcsere idején a magyar pusztából pamba, bamba vagy pampa-t. Valóságos neve nem Turubamba, hanem TURU-PUXA azaz Turul-puszta volt.
A régi feljegyzéseken sűrűn szerepel a Béla mint név és mint tisztség. A Bélából csináltak a spanyolok Buala-t, Zela-t stb.
Tampusnak nevezték az inkák birodalmában azokat a helyeket, ahol a birodalmi utakon és bizonyos távolságokra elhelyezve a hadsereg részére pihenő és utánpótlási célokra szolgáló épületcsoport volt, melyekben hadiszerek és élelmiszerek voltak elraktározva. Ezt mi a mi nyelvünkön támpontnak nevezzük. Ebből a Tampus=Támpontból csináltak a spanyolok „tambo"-t.
Ó-MÁRIA SIRALOM, ... ÉS MÉG MIT?
1922-ben, amikor az Ó-magyar Mária Siralom előkerült, arra gondoltak, hogy valamelyik jámbor szerzetes, aki a magyar nyelvet nem ismerte, valami barbár írásnak nézte és hithű jámborsággal kivakarta a szent könyvből. A kivakart és kitépett ó-magyar írások rejtélye is az ősmagyar földön oldódott meg, amikor Móricz János kutatásai során egy olyan íráshoz jutott, melyet egy spanyol szerzetes írt azokról a „jámbor” szerzetesekről, akik az összes levéltárat átkutatták, hogy kivakarjanak vagy kitépjenek minden olyan írásemléket, mely a spanyol birodalomra veszélyes lehet. Mindezt, a spanyol Korona és uralkodóik „nagyobb dicsőségére" tették, ahogy a szerzetes írja rendkívül érdekes írásában, melyből az nyilvánvalóvá válik, hogy mindezt a Magyar Szent Korona nevében is tették, mert akkor Carlos uralkodott, aki magyar király és osztrák császár is volt:
Tehát nem egy ismeretlen „barbár” írás, hanem az ősrégi magyar írásemlékeket kellett eltüntetnie a Spanyol-Habsburg uralkodó kedvéért, akik tetteikkel bebizonyították, hogy egyedül őket illeti a barbár jelző kultúraromboló és hamisító tetteikért.
A BŰNÖS HALLGAT
Móricz János számtalan sajtókonferencián nyilvánosságra hozta azokat a történelmi hamisításokat, melyeket a spanyol-osztrák ház elkövetett a magyarsággal és a világtörténelemmel szemben. A bűnösök azonban hallgatnak és ezideig meg sem kísérelték, hogy az ellenük szóló hatalmas bizonyítékanyaggal szembenézzenek. Móricz többször követelte, hogy Spanyolország közölje azokat a magyar őstörténeti adatokat, amelyeket a legtitkosabb levéltáraiban őriz, mert ellenkező esetben a nem közlés a további hamisítások tényét bizonyítja. Hallgatnak, de titokban mindent elkövetnek, hogy Móricz kutató munkáját lehetetlenné tegyék.
(folytatjuk)
Level V.
LEVÉL AZ ŐSHAZÁBÓL 5. RÉSZ
Móricz János kutatásai az amerikai magyarokról.
A MAGYAR SZENT KORONA NEVÉBEN!
Amikor V. Carlos osztrák császár elfoglalta Spanyolország trónját, a Habsburg-ház lett az összes gyarmatok, vagyis az ősmagyar haza uralkodóháza is. Így a rettenetes szigorral végrehajtott nyelvcsere, amelyet az ősmagyar földön a Habsburgok végrehajtottak, hogy a magyar nyelvet és a magyar kultúrát örök időkre kitöröljék az „amerikai" magyar őshazából, azt a Magyar Szent Korona nevében tették! Erről a korról írja J. Julio Matovelle, hogy a két királyság között, - míg a Habsburgok uralma tartott - oly jó viszony fejlődött ki, oly bensővé vált, hogy a germán seregek mindenkor a spanyolok segítségére siettek, s mindig a germánok oldalán álltak a spanyolok is, mert ugyanaz az érdek és ugyanaz az ideál fűtötte őket. Azt írja továbbá, hogy az amerikai gyarmatokra való bevándorlási tilalomra vonatkozó legszigorúbb rendeleteket a Spanyol Korona a Habsburgok alatt hozta, akik a legszigorúbban eltiltották, hogy a Monarchia országaiból bárki is Amerikába jöhessen.
/J. Julio Maria Matovelle: Cuenca de Tomebamba. Breve resene de la Provincin de este nombre er el antiquo Reino de Quito. Imprenta de la Universidad Cuenca 1921. 176-190. old./
EGY TUDÓS VÉLEMÉNYE.
A nemzetközi tudósvilágnak Argentínában élő reprezentatív tagja, az őstörténet kiváló képviselője, az osztrák dr. Menghin prof., Móricz János felfedezésével kapcsolatban kijelentette, hogy „Móricz ist unsere Unglück" (Móricz a mi szerencsétlenségünk).
LIKAS A ...
A tudósvilágnak az észak-perui Sachura /Szécs-ura, Szék-ura/ okoz rendkívül nagy gondot, mert e sivatagos részen van egy hely, amelyet az őslakosság ezzel a névvel jelöl: „LIK". Az amerikai nyelvész tudósok közül talán egyetlenegy sincs, aki ne kísérelte volna meg e titokzatos szónak a megfejtését. A legjobban az zavarja meg a tudósvilágot, hogy egy ilyen egyszerű, egytagú szócskát nem lehet csak úgy csűrni-csavarni. Ezt is megkísérelték ugyan, de bizony ezzel csak sok oldalas tudományos könyvnek a papírját pocsékolták el. A rejtély a tudomány részére a mai napig nem oldódott meg. Csak annyit sikerült megtudni, hogy a tudósok - akik a helyszínen terepszemlét tartottak - a jelzett helyen jókora „LIK-at" találtak. Igaz, hogy találhattak volna „LUK-at" is, de végtelenül nagy szerencséjük volt, hogy a közelben nem tátong egy ugyancsak nagy „gödör", mert akkor végérvényesen azt kellene hinnünk, hogy Amerika őslakói, talán az „ördöggel" cimboráltak.
A ROVÁSÍRÁS
Végig az amerikai földrészen és mindenütt az összes hitregékben szerepel egy rendkívüli lény, akit hol Tonapának, hol Bochika-nak, vagy Kukulkán-nak neveznek. Erről a Tonapá-ról írja Pachakuti, hogy amikor végigjárta a birodalmat, az Igét hirdetve, akkor azokat a parancsolatokat, amelyeket hirdetett, fapálcákra rótta fel, amelyeket az után átadott az uralkodóknak, hogy e felrótt törvényekkel, vezessék a népüket.
Ugyancsak Pachakuti írja, hogy ezt nem Tonapa-nak, hanem Joapa-nak (Jó-apa) kellene írni. Ugyanez a helyzet Kolumbiában, ahol Bochika helyett Bácsikát kell érteni. /Tres Relaciones Perusnas: Las escribieron, el Zicenciado Pernando de Santillan: El Padre Blas Valera Y el indio Don Juan Santacruz Pachakuti. Asuncion del Paraguay. Editorral Guarania 1950/.
Kitó közelében van „uisaya" (Kis-anya) és ugyanott van „Qusaya-urcu" /Kis-anya-úr-kő/. Gualaceo régi neve Gál-Shio volt. A feljegyzésekben még, mint Galixio szerepel és hajdan egy gyorsfolyású sió mellett épült.
Az Ecuadori csángók és az észak-argentínai Santiago del Estero provinciában élő csángók, azonosak a mi magyar csángóinkkal.
Ecuadorban van az ős-magyar Zala-saka törzs, mely napjainkig megtartotta ősi szokásait és törzsi közösségben él. Spanyol fonetikával feljegyzett nevük, melyen a nemzetközi tudomány ismeri őket: „Salasacas".
A budapesti Margitsziget eredeti neve Úr-sziget volt. A Tátra eredeti neve: Tát-úr volt. Ecuadorban Tá-ur nevű hegység van: Tá-ura, Tá-aya = Tá-
anya - Tá-apa stb. Tanay, Damma, Taday, Mór, Monay, Mansy, Pil, Béla, Uray, Zillahi stb., ősmagyar nevek még ma is eredeti tisztaságukban ragyognak Ecuadorban. Íme néhány szó jelentése az ős-magyar törzseknél és az ezeknek megfelelő mai magyar szavak: apa = apa; aya = anya; ana = anya; ipa = ipa; nap = nap; nasa = násza, vin = vén; öreg; kit = két; u = ó, o; us = ős; uc = ők, nagyon régi! cu = kő; pi, bi, viz = víz; fuel = folyó; pille = pille, lepke. A Zuay tartomány egyik ősrégi magyar helységének a neve: „PEST". Ezt a spanyolok úgy igyekeztek elferdíteni, hogy „Pestemnek írják, az őslakosság azonban ragaszkodik régi nevéhez, s ma is Pestnek nevezik. A régi összeírásokban, is mint Pest szerepel.
ÉN VAGYOK ÁBRÁM!
Dr.Jose Maria Velasco Ibarra négyszer volt Ecuador állam elnöke. Egy ízben meghívta a Santo Domingo de les Colorados, úgynevezett Vörös Indiánok főnökét, hogy jöjjön el Kitóba, és miután ő /Ibarra/ beszél a néphez, a törzsfőnök is mondjon beszédet. A törzsfőnök elfogadta a meghívást. A kitűzött napon Kitó főterét soha nem látott tömeg lepte el, mely kíváncsian várta a törzsfőnök beszédét. Mikor a törzsfőnökre került a sor, méltóságteljesen körülhordozta tekintetét; bal karján ott ragyogott a ráhajlított Nap korongja; haja vörösre színezve és rövidre vágva, ami mind arra emlékeztetett, hogy ez a törzs még a vízözön előtti korból való. Vállára könnyű palást volt vetve, amelyet arany csat fogott össze. A kitói palota árkádjain a spanyol hódoltság óta ily előkelő, a legősibb nemzetségből származó sarj, még nem mutatkozott népe előtt. Mellette az államelnök és miniszterei árnyéknak tűntek fel az összegyűlt őslakosság előtt.
A törzsfőnök hófehér bőre, pompás, királyi termete az őt körülvevő kreolbőrű spanyol ivadékok fölé messze kiemelkedett. Négy sötét évszázad után első ízben szólhatott népéhez, mely az ország legtávolabbi részeiből jött össze, s most várta a szavát. Ekkor egyetlen mondata végigzúgott Két-Ős főterén és örömkiáltást csalt a nép ajkára: „Én vagyok Ábrám!" Mikor elcsendesedett a nép, a délután bíborpalástjába öltözött király ajkáról újra elhangzott a mondat: „Én vagyok Ábrám!" Ezután még egyszer megismételte: „Én vagyok Ábrám!" Két-Ős népe, az összegyűlt törzsek öröme leírhatatlan volt. Hosszasan ünnepelték, ő pedig méltóságteljesen állt a hanyatló Nap fényében.
A nép tudta, érezte ennek a messze évezredeket átölelő mondatnak a jelentőgégét. E mondat magában foglalja az emberiség legősibb korszakait, s beragyogja a földkerekséget napjainkig. Csak a kormány tagjai nem értettek ebből semmit, s az egyik miniszter megszólalt, kérve a törzsfőnököt, hogy jó lenne most már, ha elmondaná a beszédét. A törzsfőnök erre királyi méltósággal közölte, hogy már elmondta a beszédét, az őslakosság pedig egyszerűen és megelégedetten távozott, be sem várva a többi szónoklatokat.
KÁNAÁN
A Canar ősmagyar törzs, amely ugyancsak a Két-Ős királyság területén él a jelenlegi Ecuadorban, nevében elírása – éppen úgy, mint a többi magyar törzs neve - az évszázadok folyamán nagyon sok változáson ment át. A nevüket jelenleg spanyol fonetikával Canárnak írják, de nevezték őket Kán-törzsnek és földjüket Kánaánnak is. Ez a törzs híres volt büszkeségéről. Róluk írták azt a spanyol páterek, hogy oly büszkék, rátartiak, hogy közülük soha egyetlenegyet sem lehetett rávenni, vagy rákényszeríteni arra, hogy szolgai munkát végezzen. Amikor Huayna elfoglalta a Két-Ős királyságot, akkor a Canari /Kán/ törzsből válogatta össze magának a testőrségét, mert ez a legnemesebb és legősibb magyar törzsek egyike volt.
A Kánok ősmagyar törzse, mely ugyanazt a nyelvet beszélte, mint a győző Huayna Capac /Vajna apa/, előkelő származása teljes tudatában élt és él ma is a Canar és Azay tartományban. Amikor a spanyolok minden birtokukat elrabolták, a Canari törzs, tárgyalásokba bocsátkozott velük: megkérdezte tőlük, mennyi aranyat kérnek ősi szálláshelyük megváltásaképpen. A spanyolok nagyon nagy mennyiséget neveztek meg, amit azonban a canariak szó nélkül megfizettek. Ennek ellenére a spanyolok megszegték adott szavukat. Ennek következtében azután a canariak is részt vettek az ősmagyar törzsek szabadságharcaiban és küzdöttek az erőszakos spanyol-kechua nyelvcsere bevezetése ellen.
Ez a hatalmas törzs birtokolta a hajdani ragyogó ősmagyar világvárost, a Kánok Kánjának városát /Chan-Chan Észak-Peruban/. E város ma romokban hever, és sivatagi homok fedi. Ennek ellenére a 20 km2-nyi területen fekvő rombáros még ma is lenyűgöző látvány: a még fennálló falak dúsan vannak díszítve; ma is láthatók az öntöző csatornák, melyek a nagyvárost behálózták. Esztétikailag a mai városépítők mintának vehetnék e várost. Ez az ősmagyar törzs - ugyanúgy, mint sok más nagyár törzs hosszú évezredeken keresztül termékenyítette meg az emberiséget ragyogó ősi kultúrájával. Ez a törzs szerepel úgy legismertebb hagyományokban, mint a Bibliában is. A Bibliában Kánaán néven szerepel. Ez a törzs alapította a jelenlegi Izrael területén is meglévő legősibb városokat, melyekből az új jövevények idővel kiszorították az őslakókat; a jövevények nemcsak templomaikat, városaikat és kultúrájukat vették el, hanem hagyományaikat és történelmüket is kisajátították.
Josephus Flavius zsidó történetíró a következőket írja Kr.u. 75-ben:
„Jeruzsálem uralkodója kánaáni uralkodó volt, akinek a neve az ottani nyelven igazságos királyt jelent és valóban az is volt. Ezért mindenekelőtt az Istennek és a papoknak szolgált, megalapította a templomot és a várost, amelynek régente Solyma volt a neve, s erről Hierosolymának, vagyis Jeruzsálemnek nevezte el. Később Dávid zsidó király a kánaániakat elkergette a városból és törzsrokonait telepítette be oda." /Josephus Flavius: A zsidó háború. X. fejezet, 436. old. Bp. Gondolat kiadó, 1964./
A Biblia a magyar őstörténet fontos fejezeteit tartalmazza. Ballagi Mór, a magyar nyelv értelmező szótárában a következőket írja: „Jász, fn.l./a.m. íjász; inn.2/ a Tisza vidékén Heves és Pest megyével határos kerületben lakó nép, mely most már a magyarral egészen egybeolvadt; a régi zsidó nép szomszédságában a vele folytonos ellenségeskedésben élt törzs, a filiszteusok." /Ballagi Mór: A Magyar Nyelv Teljes Szótára. I.k.A-K.637.o1d. Pest, 1873. Heckenaszt Gusztáv/
„AZ ELVESZETT TÖRZSEK"
A zsidó tudósok, történészek és kutatók Amerika területén keresik az „elveszett" zsidó törzseket, amelyek szerintük „visszatértek" Amerikába.
Ebből a célból minden anyagi segítséggel ellátott expedíciók és tudományos kutató társaságok, Amerika összes levéltárát felforgatták és megkísérelték a legmerészebb, legképtelenebb nyelvészeti bravúrokat is, de mindez ideig nem találtak az „elveszett" törzsek nyomára. Hiszen nem is találhatták meg azokat a törzseket, mert bár valóban létezte és léteznek ma is, de nem zsidó, hanem ősmagyar törzsek ezek.
A félreértés onnan származik, hogy amikor a zsidóság kisajátította a közeli keleten élő magyarság városait és kultúrjavait, ugyanakkor kisajátította a magyarság ősi múltját is. Ilyen módon jutottak az „amerikai" magyar őshaza területén ma élő ősmagyar törzsekről szóló adatokhoz, amelyeket azután a magyar kultúra kisajátításakor zsidó törzseknek nyilvánítottak. Ezért történhetett meg, hogy amíg a zsidóság kisajátította a közeli keleten élő magyarság városait, mégpedig teljes anyagi bevetéssel és mégsem tudott eredményt elérni, addig Móricz János minden segítség nélkül, egyedül és a tudósvilág ellenszenvétől kisérve megtalálta az „elveszett" törzseket a magyar őshazában.
ÖTVENHÉT EZER
Csak egyetlenegy ősmagyar városból, a Kánok Kánjának városából /Chan-Chan/ Észak Peruból 57000 arany szobrot és egyéb tárgyat raboltak el és olvasztottak be a spanyol konkvisztádorok. Csak ennyit mondanak a hivatalos statisztikai adatok; e számban nem szerepelnek a hódítók és rabló társaiknak eltitkolt külön zsákmányai. A Canari törzs híres volt arról, hogy a párducbőrből készült remekbeszabott kacagányt hordott. Az Azuay és Canari tartományban, a canari /Kánaáni/ ősmagyar törzs szállásterületén folyó ásatásokból nagyon sok remekművű fokos került napvilágra. Ugyanott került elő a koronázási jelvényekhez tartozó jogarnak a hasonmása is.
NEM KÍVÁNATOS LELETEK
A Két-Ős királyságnak Canari és Azuay tartományában a kánaáni törzs ősi szálláshelyén az ásatások olyan leletanyagot hoztak napvilágra, mely a legtisztább kánaáni kultúra jelenlétét igazolják. Miután ez ellenkezik a „tudósvilág" állításaival, e leleteket egyszerűen hamisítványoknak minősíti, nem törődve azzal, hogy az ásatásokból előkerülő nagyon értékes arany ékszereket semmi esetre sem volna érdemes hamisítania, pl. P. Crespinek, akinek ilyenekből már gyönyörű múzeuma van Cuencaban /Mór/. - P. Crespinek, aki már régen folytat ásatásokat és kutatásokat, régebben több becsületes kutatónak a figyelmét felhívta arra a tényre, hogy a leletek kánaániako Igaz, hogy P. Crespi, Segarra és mások sem tudták, hogy a leletek tulajdonképpen tiszta magyar eredetűek, hogy még a légtornászások útján sem lehetne ezeket más kultúrával, mint a magyarral kapcsolatba hozni. A Guenca-i /Mór/ gyűjtemény egyik legszebb és legértékesebb darabja az un. Azuay-i arany korona, amely a régi nyílt magyar koronával kell, hogy azonos legyen.
AGYAFÚRT
A Két-Ős királyság területén úgy, mint az Inka Birodalomban is, a halomsírokból előkerült koponyák nagyon fejlett sebészeti tudásról tanúskodnak. Előfordult ugyanis több olyan csontlelet, amely a koponyán 3 lyukat is mutat. Ezeket kifúrták, és utána ezüst lemezzel fedték be a szabadon maradt agyvelőt. A lyuk szélén látható csontnak a növése jelzi, hogy a műtét sikerült. Hausi házi-t jelent. A közönséges térképen is könnyen találhatunk olyan neveket, mint Inka-hausi /Inka-házi/, Samayhausi /Somogy-házi vagy Sólyom-házi/. Az őshazában élő magyar törzseknek a solymászat volt kedvenc foglalkozása.
ARANY ALMA
Koronázási Jelvényeikhez tartozik az „Arany Alma" is, de az amiből részünkre „almá"-t csináltak, egészen más jelentőséggel bír, Nagyasszonyunk kezében az egész földgömböt jelenti. Ugyanígy ábrázolva, de jelenlegi időszámításunkat megelőzve sok évezreddel, Nagyasszonyunk már megvolt a kisdeddel a karján és a földgömbbel a kezében. Valahol a
világ közepén az egyházi és világi kutatásokat nagyon sok érdekes meglepetés várja, ha becsületesen az emberiség ősmúltját kívánják szolgálni, és nem akarnak „almát" csinálni a földgömbből.
A Két-Ős királyság területén /Ecuador/ élnek az ún. „Otavalo" indiánok. Híresek szőtteseikről, melyekkel komoly kereskedelmet folytatnak. Ragaszkodnak népviseletükhöz és mindenütt találkozni velük, ahol vásári vagy más eladási lehetőség nyílik. Hófehér gatyában járnak; hajuk be van fonva és derékig ér /férfiak/; vállukra szűrszerű szőttes van vetve. Asszonyaik is nagyon tiszták és festőien szépek az ősmagyar népviseletben; nyakukat többsoros gyöngykaláris ékesíti. Jelenlegi nevük úgy ragadt rájuk, hogy a spanyolok az „odavaló"-ból „otavalo"-t csináltak.
HEJ, DE BECSICCSANTOTTAM!
A magyar szólások és közmondások minduntalan az „amerikai" őshazára utalnak, sőt nagyon sok esetben ma már feledésbe ment szavakat is használunk ugyanolyan értelemben, mint amilyen az eredeti volt. Ilyen a „be-csicsa-n-tani", melyen enyhén italos állapotot értünk. A csicsa az „amerikai" ősnépek itala, mely kukoricából készül. Tehát amikor valaki
becsiccsant, akkor azt mondja, hogy jól beivott a csicsából, ha még az bor vagy más szeszesital volt is. Becsiccsantott állapotban az „amerikai'' ősnépek ajkáról nagyon sok érdekes dolgot lehet hallani. Ilyenkor életre kelnek őseik és megelevenednek előtte azok, akiket a szívükbe zártak, mert harcoltak a zsarnokok, az inkvizítorok ellen népük szabadságáért. Az egész földrészre kiterjedő ilyen nagy hősük Tupac Amaru, vagy Tumac Amaró Inka, aki le-lecsapott a spanyolokra, bele-belemart az inkvizítorokba és ezért kapta híres melléknevét: Amaru = „amaró", aki belemar az ellenség testébe, hadseregébe. Ennek a híres Tupac Amaro /A maró/ Inkának olyan legendás híre van, hogy még ma is minden felkelést vagy megmozdulást az ő nevében csinálnak, régen pedig nevének puszta említése is rettegésbe ejtette a spanyolokat.
ATTILA
„La Vie d' Attila" c, könyvet Marcel Brion írta és spanyolra fordította Luis de Arminan. Ez egyike azoknak a könyveknek, amelyek Attila nagyságát lekicsinyíteni igyekeznek és a hunokat, úgy tüntetik fel, mint valami barbár hordát. Ez esetben különös élvezettel igyekezett fokozni mindezt a spanyol forditó, Luis de Arminan. Oly ellenszenvvel ír Attiláról, hogy felmerül a kérdés: lehet-e ilyen előítélettel életrajzíráshoz, azaz fordításhoz nyúlni?
Mindennek ellenére oly értékes adatok vannak a könyvben, amelyeket a fordító - ha jelentésüket sejtette volna - feltétlenül törölt volna. Három ilyen lényeges adatot idézünk belőle: „Rómában felvetődött a kérdés: honnan jöttek a hunok? A közvélemény úgy tudta, hogy a világ másik feléről jöttek". /9. old./ „Gyermekkorukban koponyájukat lécekből és szíjakból készült szerkezettel összeszorították." /10. oldal/ „Hőstetteik megtöltötték a kínai krónikákat. Kínában rövid, de rettenetes megjelenéseik rettegésben tartották a dinasztiákat. A kínai történészek titokzatos származást tulajdonítottak ezeknek a különös lényeknek, akik a Kuei-Fong-ból, a lelkek országából jöttek."
Ha a római nép hiedelme, hogy a hunok a világ másik feléről, tehát Amerikából jöttek, kétséget hagynának, ott vannak a kínai krónikások, akik meg is nevezik a titokzatos Kuei-Fong-ot, a lelkek országát; rég kiderült, hogy a Kuei-Fong alatt a kínai történészek az amerikai szárazföldet értették. A nyújtott koponya, amely szokást a hunok is alkalmazták, - úgy is mondhatnám - az amerikai népek privilégiuma volt. Ebből világosan következik, hogy még a rosszindulatú életrajzírók és fordítóik is igazolják a hunok amerikai eredetét.
Marcell Brion: La Vie d' Attila. - Traduccionde Luis Arminen. Madrid, 1958, Ed. Ares.
(folytatjuk)
Level VI.
LEVÉL AZ ŐSHAZÁBÓL 6. RÉSZ
Móricz János kutatásai az amerikai magyarokról.
Újságkivonat
a „NACION" buenos-airesi képeslap 1967. február 12-i, vasárnapi számából. Szignálta I.B. EZ AZ ÖREG "ÚJVILÁG" /Magyarok Equadorban/
„Az írásnak és a nyelvnek köszönhető, hogy sikerült bebizonyítani, hogy a sumírok és később a hunok és magyarok Amerikából származnak és hogy gyakran utaztak ezen kontinens és Ázsia között, felhasználva a Csendes Óceán egyenlítői áramlatait." Mosolyogva, egészen halkan és majdnem bocsánatot kérve szórja elénk Móricz János robbantó elméletét, azt állítva, hogy szerinte a civilizáció bölcsője Equador legmagasabb
részein volt. „Így hát nem új világban vagyunk, hanem éppen hogy a legrégibben". - És szavainak alátámasztására egy kis bélyegzőt húz ki a zsebéből, magyarázva, hogy egy Kolumbusz előtti darabról van szó, amelyen ennek ellenére a régi magyar írással azonos írás látható. Vannak szövegek és régi dokumentumok, de hogy bizonyítását alátámassza a maga komoly és szenvtelen hangján - amikor némelyek arcán a kétkedés kiütközését látja - ezt elnyomja Móricz a következő érveléssel: „Ez a nyelv, a régi magyar az, amelyet még ma is beszélnek a cayapas indiánok Equador nyugati részének erdeiben, azon a területen, amelyet a Santiago, Cayapas és az Onzole határolnak. Ezen kívül vannak még törzsek, amelyek a Kordillerák keleti lejtőin és az Amazonas területén laknak és kisebb csoportok, melyek még fenntartották ezt az ősi nyelvet és az ezeréves hagyományokat. Voltam közöttük és tudtam velük beszélni magyarul anélkül, hogy tolmácsra lett volna szükségem. Meg is hívtam őket, hogy kísérjenek el." Móricz Magyarországon született, de már argentin állampolgár. „Jelenleg kétszeresen amerikai vagyok" - mondja. Csaknem ironikus mosollyal szórja elmélete köveit a hallgatóira és mulat azon, hogy azokon a meglepetés hullámait látja. Majd azonnal visszavonul. „Szeretem előadni a tényeket, de nem állítok fel elméleteket. Én csak kutató vagyok". - Forradalmi jellegű elmélete támogatására Móricz szétrak az asztalon száz meg száz gondosan gépelt lapot: „Itt van 10.000 helységnév a régi Quito birodalomból. Mindezek hasonlítanak azokhoz a földrajzi nevekhez, amelyek ma is léteznek a Kárpát-medencében." Móricz arca megkeményedik, titokzatos benyomást vesz fel, miközben egy csontokból összeállított nyaklánccal játszik, mely a Kolumbusz előtti időkből való: „A különös az, hogy ez a tény, hogy a magyarok Amerikából jöttek, ismeretes volt úgy Spanyolországban, mint a Habsburgok előtt. Innen ered Magyarország romanizálása és a kecses nyelv elterjesztése.
Amerikában, hogy megsemmisítsék az „ehimu"-t, vagyis a magyar nyelvet, az inkák titkos nyelvét, akik közül csak az erdei falvak lakói menekültek meg." Móricz foglalkozik a Kolumbusz előtti nyelvek összehasonlításának tanulmányozásával, az „on" nyelvekével, melyek a Quito Birodalomban és Peru északi részén voltak használatosak, vagyis a canari-poharával és a puruha-mechikával; ezeket összehasonlítja az 1965 ben beszélt magyar nyelvvel, - J. Jijony Caamsno egyik munkájára támaszkodva. „Mindezekből következik, hogy a Kárpát-medencében megismétlődnek, mintegy az összes nevek, melyek a régi Quito Birodalomban megvoltak: Ur, Utko, Maras és még ezer más. A Quito Birodalom helységei és az ázsiaiak között az érintkezés gyakori volt, az óceán áramlatainak segítségével. A kiindulási kikötő Tumbes és a szomszédos vidék volt, s a visszatérés helye a Caraquez öböl, ahová egy másik terjedelmes áramlás irányul. Ezt ki is fogják próbálni barátaim, akik nem régen balsa tutajon elindultak Guayaquilből". - És hozzátette: „Quito-t a régi korban Kitus-nak hívták. Ez a szó két részből tevődik össze: Kit /kettő/ és Us /ősök/. Magyarul ez a név KÉTŐS, amelynek itt ugyanaz a jelentése. Ez volt a régi Góg és Magóg Királyság, amelyet a kutatók már évszázadok óta annyira keresnek. Tapasztalom, hogy nagyon támadnak engem, mivel a felfedezésemmel igen sok elmélet értékét veszti, de ezzel szemben a régi magyarok quitoi leszármazottai népruházatukkal és szokásaikkal bizonyítékokat szolgáltatnak. Például az is, hogy amikor Magyarországon hőst temettek, mind azt mondták, hogy a Göncöl-szekéren tér nyugalomra; a Quinche és Cochasqui völgyeiben pontosan olyan temetkezési emlékek csoportjai láthatók, melyek hűen utánozzák a Göncöl-szekér alakját”. Móricz János úgy tervezi, hogy mielőtt megjelentetné a könyvét, elmegy Equadorba, s ott megismétli régészeti kutatásait, mégpedig főleg egy rejtett helyen lévő bizonyos barlangban, melyet egy harcias törzs véd, mely hallgatva az ő szavára, egész könyvtárat rejtett el ott arany lapokra irt könyvekből. Ez egy napon befogja bizonyítani az amerikai embereknek, hogy ők alkotják a fajok őshazáját.
K i v o na t.
A FREIE PRESSE Buenos-Airesben 1967. február 8-án, szerdán megjelent Amerika Európában. A Revíziók Korszaka" c. cikkéből.
... Nemrég még azt hitték, hogy spanyolok fedezték fel Amerikát, annak ellenére, hogy egyes lázadó gondolkodók nekünk a vikingekről beszéltek ezzel kapcsolatban. Hírtelen megjelenik azonban Móricz János, az argentin kutató és megkísérli bebizonyítani, hogy nem így áll a helyzet: inkább Amerika fedezte fel Európát, mint megfordítva. Kezdettől fogva voltak emberek, akik a két kontinens között ide-odavándoroltak, miközben a nyugati kultúrvilág még azt hitte, hogy a föld lapos és hogy a háborgó tenger feneketlen mélységben végződik.
MAGYAROK AMERIKÁBAN
Több mint egy évvel ezelőtt az equadori sajtó szenzációs hírt röpített világgá: a quitoi régi birodalomban a spanyol hódítás előtt magyarul beszéltek. A felfedezést egy argentínai kutató, Móricz János /Juan/ tette.
A hihetetlen hírrel szemben nem merült fel ellentmondás, hanem a világsajtó felkapta mintegy főtémát és felhasználta cikkekben és tanulmányokban. Ezt támogatta az equadori újságirodalom, amely elsősorban és állandóan foglalkozott e hírrel. Inkább kíváncsiságból, mint meggyőződésből beszélgetést hoztunk létre Móricz Jánossal, kihasználva az országban történt itteni rövid látogatását. Nagy volt a meglepetésünk, amikor Móricz röviden és meggyőzően kijelentette, hogy semmiféle elmélete nincsen a kérdésben, s nem gondol arra sem, hogy valamiféle tételt állítson fel, hanem tényekkel akarja bizonyítani az állításait. Egyúttal egy összeállítást mutatott be nekünk, mellyel a perui Puruha-Canari és Puruha-Mochiscas nyelveket a magyar nyelvvel hasonlítja össze. Ebből kiderül, hogy az említett nyelvek kétségtelenül egymással rokonságban vannak. A régi Quito Birodalomból 10.000-nél több térképészeti és családi nevet mutatott nekünk, valamint földrajzi- és keresztneveket, amelyek Magyarországon is előfordulnak.
Csodálkozásunk szemmel láthatólag nőtt, amikor könyvéből eredeti részleteket mutatott nekünk, amelyekben indián törzseket sorol fel részletesen háztartásaikra, fejedelmeikre és családjaik utóneveire kiterjedőleg. Mindezeket az adatokat régi népszámlálási adatokból veszi, amelyeket a spanyol uralkodóház hajtott végre ama célból, hogy megbizonyosodjék alattvalóinak adófizetéseiről. Ilyképpen könnyen meggyőződhetünk a Quito Birodalom lakóinak és Magyarország magyarjainak abszolút nyelvközösségéről, ha a távolságot és a fonetikát felülvizsgáljuk.
(folytatjuk)
Level VII.
LEVÉL AZ ŐSHAZÁBÓL 7. RÉSZ
Móricz János kutatásai az amerikai magyarokról.
MAGYAR MÍTOSZ ÉS LEGENDÁK.
Egyszerű és meggyőző formában mutatja ki Móricz, hogy az indiánok bizonyos körzetekben - akik a régi ezeréves Quito Birodalomhoz tartoznak - az idő előrehaladásától és a kulturális fejlődés láncolatától elvágva, majdnem érintetlenül megőrizték a szokásaikat, mítoszaikat és legendáikat. Egyidejűleg kimutatja, hogy ezek a megőrzések azonosak a magyarországi magyarok mítoszaival és legendáival. Ezért állítja, hogy elmellőzhetetlen a magyar mítoszok ismerete ahhoz, hogy ezeknek az indián népeknek az ezeréves történelmét visszafelé megértsük. Többek közt például megtudjuk, hogy ha a magyarok valamelyik hősüket vagy személyiségüket eltemették, akik a hazát kiemelkedő módon szolgálták, a következő szavakkal búcsúztatták: „A Nagy Medve csillagképében fog nyugodni", vagy: „Mostantól kezdve a Nagy Medve csillagai fényesebben ragyognak, mert hősünk bennük nyugszik." Quinche /Kincse/ völgyében éppen úgy, mint Cochasquiban dombok /Hünen/ sora áll, amelyek a Nagy Medve hét legfontosabb csillagának a képét utánozza le. A régi időben Magyarországon az volt a szokás, hogy a sírokat dombok alá telepítették. Innen ered az is, hogy a magyarok, akik az elődeiket nagy tiszteletben részesítették, a címerük közepén hármas halmot alkalmaznak, amely az irántuk való tisztelet szimbólumát jelenti.
A MEGCÁFOLHATATLAN BIZONYÍTÉK
Amikor búcsúzásra készülődtünk, lehengerelve a sok bizonyítéktól, amelyeket Móricz elénk tett, azt kérdezte hirtelen, vajon van-e még valami kétségünk? A felsorolt sok bizonyíték után - feleltük neki - semmi kétség nem merülhet fel. Erre azt mondta nekünk, hogy ha mégis kétségünk lenne, úgy megtehetjük majd azt, amit már mások is megtehettek volna. Vagyis hogy Esmeraldas tartományba utazhatunk, amely Kolumbiával határos és ott meglátogathatjuk a Cayapas indiánokat, akik a hasonnevű folyó partjain laknak, valamint az Onzole és Santiago folyóktól határolt vidéken, ahol az indiánok - annak ellenére, hogy mindent megtesznek a nyelvük megváltoztatására - még mindig a régi magyar nyelvet beszélik. Equador keleti részein is élnek csoportok, amelyek még a régi magyart beszélik. E pillanatban megértettük, hogy Móricznak miért nincs szükséges elméletekre, hogy forradalmi jellegű felfedezését bizonyítsa.
E megbeszélések során arra a következtetésre jutunk, hogy az embernek meg kell hajolnia a tépek előtt és arra kell törekednie ezek után, hogy Amerika és a világ őstörténetét revideálja. Ford. S.L.D.
Az alábbiakban Móricz János levelezéséből közlünk részleteket. Csak a legszemélyesebb közléseket vettük ki belőle. Más változtatás nem történt. (a szerk.)
Dr. Móricz János első levele
Quitó, 1968. június 24.
Kedves Barátom!
Köszönettel nyugtázom, f. év június 7-én kelt nb. levelét.
Megtisztelő részemre, az önök segítő készsége, mert az a munka, melyet itt el kell végezni, nagyon sok szakembernek az évtizedes munkáját fogja igényelni. Én csak a megfelelő kiindulási helyet találtam meg és igyekeztem azt, amennyire erőm és képességeim engedték, a köztudatba vinni, hogy utána komoly munka elindulhasson. Úgy érzem, hogy ez sikerült, várakozáson fölül is. Emellett sikerült legyőznöm, vagy legalábbis félreállítani azokat az erőket, melyek ennek a kérdésnek az elhallgatására törekedtek. Mindezért örömmel és hálával fogadom segítségüket, annak az ügynek a tisztázására, mely nem egy egyén, hanem az egyetemes magyarság ügye. …Magam hosszú éveken keresztül kutattam és kerestem eredetünket Ázsiában. Később a Közel-keleten, Atlantiszban, Muban, Lemuriában és fönt az égen a Göncöl csillagképben. Wegner, Hörbiger és sokan mások ott halmozódnak a könyvtáramban, igyekeztem minden elképzelhető és lehetetlen úton, megtudni honnan jöttünk. Kik vagyunk, hova megyünk? Ezért utaztam az utóbbi években keresztül-kasul Amerika országait, kutattam ősrengetegeit vagy böngésztem a régi spanyol följegyzéseket a poros levéltárban. Nyomot mindenütt találtam, úgy az óceán mélyén, mint fönt a csillagok honában. Csak kézzelfogható döntő bizonyítékot nem találtam sehol. Így teltek az évek és én hallgattam, mert nem volt mit mondjak, nem volt mit közöljek, míg 1965 júniusában, itt találkoztam azzal a valósággal, melytől magam is megijedtem, mert nem hittem saját magamnak.
Azóta sok víz lefolyt a Dunán, és én is megtanultam, hogy amit kerestem, amit tudni akartam, azt nagyon is sokan és jól tudták, csak nekem nem volt szabad tudnom, csak részünkre volt titok.
Ádáz és kemény küzdelem folyt le itt és tart napjainkig. A tehetetlen düh és a kétségbeesett ember erejével küzdöttem, élő és valóságos nagy túlerővel szemben, mely erőnek azon kívül temérdek anyagi erő is áll rendelkezésére.
Csak a magyarok Istene és töretlen hitem adta azt az erőt és elszántságot, amellyel szembenéztem elleneinkkel és végül is félreállítottam őket. Ma tudom, hogy miért folyt ez a küzdelem, ahol a fenyegetés és lefizetés az enyhébb módszerek közé tartozik. Tudom, mert maguk az ellenfeleink dobták a szemembe: „Csak Amerikáról ne beszéljen! Csinálunk mi magából olyan nagy tudóst, olyan gazdag embert, hogy na!" Itt volt a kutya elásva, mert innen lehet mindent igazolni. Innen vezet az út a tenger mélyére, és innen lehet el jutni a csillagokba is. Itt vannak azok a bizonyító, tárgyi bizonyító anyagok oly tömegben, mely előtt nem lehet többé a magyarságot a tundrák hómezői alá küldeni. Ezért lehet nyugodtan kutatni a víz alatt és a csillagokban, de nem itt. Ez részünkre tiltott terület volt és ezt egy sajtókonferencián, melyet Buenos Airesben tartottam 1967. szeptember 7-én, nyíltan megmondtam az összegyűlt helyi és nemzetközi sajtótudósítók előtt, kik órákon keresztül a kérdések pergőtüzében tartottak és az egész konferencia elhúzódott hosszú ideig. Mindenki jegyzetelt és minden újságíró jelezte, hogy rendkívüli hírként fog megjelenni másnap.
DE soha egyetlen sor, írás erről nem látott napvilágot. Ellenben napokkal később, szavaimat idézve, megjelent egy nagy cikk a lapokban, amelyben egy „valaki" bejelentette, hogy Amerika területén csak a kiválasztottak kutathatnak és mindenki másnak a kutatás tilos.
Úgy hiszem elég világos a figyelmeztetés. Mindezt kénytelen vagyok leírni, mert az utóbbi időben több olyan levelet kaptam, jó indulatú és komoly kutatóktól, kik megrémülve írnak arról, hogy fogalmam nincs az elsüllyedt földrészekről stb., stb. Félve gondolnak arra, hogy a füzetemben (Európai népek amerikai eredete) leírt, és eddig elért eredményeket a „magyarság egy kétséges fényben való beállítására" fogom használni. Ellenkezőleg, nem állítottam föl és nem fogok fölállítani semmilyen tételt sem, és azt sem állítom, hogy a magyarság bölcsője Amerikában van. Azt állítom, amit bizonyítani tudok, hogy a szumírok, magyarok innen rajzottak ki. Ez volt az ismeretlen, Nagy Scythia, ezt lakták a szkíta népek. Mi azt az őshazát kerestük, ahova Csaba ment segítségért. Ezt onnan „az utolsók, kik Scythiából kijöttek", úgy tudtuk, hogy az a mi őshazánk. Ez pedig Amerika volt. Tehát ilyen értelemben írtam meg tanulmányomat, jelezve, hogy az utolsó vízözön után ez volt a kultúra kisugárzási helye és ily értelemben, a legrégibb. Viszont vissza kellett mennem a vízözönig, mert különben érthetetlen és céltalan lett volna eddigi munkáságom és az elért eredmények, melyeket nagyon nehezen lehetett volna a történelmi igazság érdekében gyümölcsöztetni. Ezzel a teóriával, vagy inkább megállapítással, elindítottam az amerikai népek történelmi revízióját. Ezzel, visszakövetelem Amerika népeinek hatalmas kultúr teljesítményük dicsőségét. Ezt a történelmi igazság jegyében teszem és nem a mi igazságunk, hanem egy letaszított földrész kultúrjogait követelem, a világ népei előtt. Ezért van oly nagy visszhangja harcomnak és ezért áll ma rendelkezésemre sok olyan eszköz, amely nélkül reménytelen lenne ez a küzdelem.
Ma egy földrész népei néznek Magyarország felé. A vezérkar, a kormány, a kutatók, tanárok és újságírók beszélnek a magyarságról, és álmodnak a nagy újjászületésről, amikor a világ népei előtt már nem úgy fognak szerepelni, mint fejletlen, kulturálatlan nép, állam, hanem mint a jelenkor kultúrvívmányainak hosszú időn keresztül volt letéteményezői. Ma ragyogó arccal fogadnak és újabb és újabb okot találnak arra, hogy engem igazoljanak, de nem rólam van szó. Egy nép, egy földrész öntudatra ébredése ez. Bennem önmagukat látják és az én harcom, így az ő harcuk lett. Ezzel lett a magyarság harca egy egész földrész harca és ezért bízom oly nagyon, hogy a magyarok Istene végül is kivezeti népünket a sötétségből. Ettől féltek elleneink, mert könnyű volt elbánni történelmünkkel, népünkkel, de lehetetlen ennek a földrésznek a népeivel megküzdeni, ha ez a nép öntudatra ébred és nem pénzért, nem anyagi jobblétért, hanem elorzott nagyságáért küzd. Ezért mindenre képes, semmisem érdekli jobban, mint múltjának a világ népei előtt való elismerése. Ezt a harcot, hogy újra visszanyerjék hajdani nagyságukat, én elindítottam és hiszem, hogy győzni fogunk. Ez a lényege az államtitkár levelének is és ez a lényege a kongresszusnak.
Kérem kedves barátom, ne haragudjon a hosszadalmasságért, de kénytelen voltam az előbbieket leírni, mert úgy látom, nagyon sok levélből, hogy a legnagyobb jóindulat mellett sem ismerik föl, hogy lényegileg itt mi folyik, miről van szó és miért mozdult meg egy ország.
Sajnálom, hogy sokat kellett magamról írni, de kénytelen voltam és elnézését kérem. Föladtam és remélem, már megkapták 3-3 példányt a Garcia könyvéből Önnek, dr. Pass Lászlónak és Orbán Árpád úrnak. Az atlaszokat a jövő héten fogom küldeni. Az atlaszok egyenként három és fél kiló súlyúak. Rendkívüli hasznát fogják venni, mert ezek a legtökéletesebb atlaszok, amiket valaha is láttam Amerika őstörténetét illetően. 96 nagy térkép ismerteti Equador és Amerika őskorát a „fölfedezésig" és az utána következő időket. Ugyan-akkor röviden ismerteti Equador őstörténetét is. A másik könyv, melyet megküldtem Fray Gregorio Garcia könyvének egy része, melyet én adattam ki a Történelmi Társasággal, a Külügyminisztériummal és a Katonai Térképészeti Intézettel és ez a történelmi revízió keretében a második kiadvány.
A siker óriási, mert Fray G.G. megírta mindazt, amit az ő korában mindenki tudott, hogy a finnek tulajdonképpen hunok, hogy az avarok magyarok, hogy a kánaáni, föníciai és filiszteus alatt egyetlen egy szkíta népet kell érteni, mely nép, tulajdonképpen magyar és, hogy a szkíták, a szumírok utódai. Hogy Bambice városnak Palesztinában a régi neve Magog volt. Emellett fölsorolja, hogy mily magyar, hun, kun, szabír, maszageta stb. törzsek lakták Kanada, az USA, Brazília, Argentína stb., területét. Azonkívül rengeteg forrást közöl, olyant is, amely nem szerepelt magyar történelmi ismereteink között és ezeket könnyen ellenőrizhetően közli. Ezért adattam ki ezt a könyvet. Remélem hamarosan sikerül az egész könyvet kiadatnom.
Fray Gregorio Garcia nem krónikás, hanem korának kiváló kutatója volt, aki itt Amerikában kutatta az indiánok eredetét 12 éven keresztül, ebből 9 évet Equador, és Kolumbiában töltött és pedig az 1580 és 1590-es években, tehát még akkor, amikor ez színtiszta magyar nyelvterület volt. A könyvet a korabeli cenzora szépen kiforgatta, de így is fölbecsülhetetlen értéket jelent részünkre. Én 1965 decemberében jutottam hozzá nagyon drágán és sok szerencsével, mert nem rég érkezett Lord Eliock hagyatékából, Angliából és mielőtt kiárusításra került volna megvettem. T.i, az ilyen könyveket azonnal bármilyen drágán megveszik, és az örökre eltűnik a kutatók szemei elől. Itt a külügyminisztérium levéltárában kutatva találtam egy példányt ebből a ritkaságból, bár egynéhány oldal a hiányzik, jó állapotban van, én a hiányzó részt fénymásolatban meghozattam az én példányomból, és azonnal kiadtuk. Nagyon a figyelmükbe ajánlom, egy nagyítóval remekül lehet olvasni az összes idézeteket és leellenőrizni. Miután ma szabadon közlekedem a legtitkosabb irattárban is és a levéltárakban ugyanúgy, most keresem az 1593-ban canari, puruha, quillaicinga stb, nyelvre fordított katekizmust és gyóntatót, mert azok magyar nyelvre lettek fordítva, és amikor a spanyol korona erre rájött, nem engedélyezte, ellenkezőleg, ekkor megindult a legnagyobb kegyetlenséggel végrehajtott nyelvcsere.
Úgy tudom, hogy valamelyik irattárban megvan. Ha sikerül megtalálnom, ez lesz a következő facsimile kiadás. A spanyol hódoltság idejében fölvett népszámlálási jegyzőkönyvek eredetijét keresem, hogy azt is azonnal kiadhassam fénymásolatban, hogy a nyelvészek és kutatók az eredeti okmányok alapján dolgozhassanak. Sajnos ez ideig nem találtam meg a külügyminisztérium archívumában, pedig ott kellene, hogy legyen. Ez egy 278 oldalas akta csomó és több ezer Canari törzsbeli család- és helységnevet tartalmaz. Nagyon köszönöm a Hymos féle 100 szavas alapjegyzéket. Ennek alapján össze fogom állítani az itteni megfelelőket, és majd megküldöm, csak időt kérek erre.
Az Orbán féle komplexes nyelv-összehasonlító módszert itt ki tudnám adatni, de spanyol nyelven. Mert különben teljesen reménytelen az idegen nyelvű szöveg szedése spanyol szedőkkel és most csak a közönséges szövegre gondolok, tudományos munkát képtelenség. Ha spanyolra fordítva megkapnám, úgy kiadatnám, ugyanúgy, mint Fray Gregorio Garcia könyvét, ugyanolyan minőségű papíron, mert ilyen papírt kapok minden kiadásra a külügytől. Igaz, hogy ez nem jelent anyagi hasznot, mert én minden kiadást ingyen bocsátok az érdekeltek rendelkezésére. Ugyanis ezzel megakadályozom az illetéktelenek által való fölvásárlást.
Nagyon örülnék, ha Pass dr. említene a levelében, hogy ő már régebben megállapította, hogy a sumer előtti korszak közép-Amerika felé mutat. T.i, szeretem, ha minden a helyén van és így legalább nagyobb elismerésben fog részesülni munkássága. Minden kérésüket amennyiben módomban áll föltétlenül teljesíteni fogom, csak egy kis időt kérek, mert nem látszom ki a munkából, és teljesen egyedül dolgozom. Napok óta egy nagyon egyszerű gyermekkori játszószerkezet nevén töröm a fejemet, de a magyar nevét sehogy sem találom. A játszótereken van hintákkal és más egyéb szerekkel. Megkísérlem körülírni: egy vasszerkezetre erősített deszka, mely föl és lemegy. Egy-egy végén ül egy-egy gyerek és föl és lemegy. Falun a vasszerkezet helyett megtette egy jókora kő is. A spanyol neve: sube y baja. Fölmegy és lemegy. Érdekel, mert itt még ma is a régi bennszülöttek által ismert nevén ismerik: GUINGUILINGONGO, magyar fonetikával így hangzik: G I N G I L I N G O N G O. A mészkőnek a régi neve I S C U volt. A lepke vagy pillangó régi neve P I L L A N T U volt.
Itt a közelben van Pomázky, és ugyanott van Pomázkő is és annak is az a neve. Amikor a közeli Kincses (quinche) völgyben voltam és megálltam a gyönyörű táj szépségét nézve, odavalósi kísérőm megszólalt és azt mondta ugye mily gyönyörü ez a C S U R G Ó? Ránéztem és kijavította, kérem, arra a vízesésre gondolok ott szemben, de mi már csak a régi nevén szeretjük nevezni. Valójában nem vízesés, hanem csurgó volt, ugyanolyan, mint amilyenek Zalában is vannak. Spanyol fonetikával C H U R G O lenne.
Így ilyképpen napjainkig fönnmaradt a magyar nyelvből több ezer szó, amit még a mindennapi életben is használnak. A L A N K A, itt ma is enyhén lankás hegyoldalt jelent.
Egyik expedícióm alkalmával Sigsig-ben voltam. SIG-SIG főterének a neve úgy hiszem Szent Háromság tér, de ezen senki nem ismeri, mert mindenki a régi nevén nevezi ma is. Régi neve pedig T U R U L, így hangzik, így nevezik, és így is írják. SIG-SIG járási székhely az A Z U A ~ tartományban, hajdani híres nagy hősük D U M M A volt.
(folytatjuk)
Level VIII.
MAGYAR MESE- ÉS MONDAVILÁG
Írta: Móricz János
Az ismeretlen magyar őstörténet hű őrzője a magyar nép, amely híven ragaszkodva nagyjaihoz, rege- és mondavilágában megőrizte a nemzet múltját képező hősi emlékeket. Ezt a történelmi anyagtárat zárta ki a hivatalos tudomány a magyar nemzet őstörténetéből. Ezért süllyedt a sötétségben tapogatózó, helyben topogó elvont és tarthatatlan akadémiai vitákba az a magyar ősmúlt, melynek az egyetemes magyar nemzet a részese, hordozója és hű őrzője hosszú évezredek óta.
A nagy felfedezések alapját majdnem minden esetben, a rege- és mondavilág adta. Amikor Schlieman Trója kiásásához fogott, a tudomány egy meggazdagodott kereskedő fantáziájának minősítette a munkáját. Azóta Schlieman útját sokan megjárták. Természetesen ők is álomkergető, ködevő, lírikus fantaszták voltak. De ezeknek a laikusoknak köszönhetjük, hogy az emberiség letűnt kultúráit feltárták és nem a kaszt - filológusok ragyogóan felépített - indukcióval, dedukcióval, analízissel, interpolációval megtűzdelt tévelméleteinek, melyek az első napsugártól - mert szobanövények - úgy elhervadnak, mintha soha nem is léteztek volna. Ezt az első ragyogó napsugarat őrzi a magyar mese- és mondavilág, s ezt fogja feltámasztani a nagy tudományos művek alá temetett magyar őstörténet. A magyar mese- és mondavilág beragyogja a magyar nemzet sok évezredes múltját és a legrégibb ősmúltba: a világ közepébe vezet. Mindnyájunk számára jól ismert szólás-mondás: „az én falum a világ közepe”. Ha csak ebből a jelentéktelennek tűnő mondatból indulunk el, úgy feltétlenül Quitóba, Ecuador fővárosába jutunk. Viszont az a magyar őskutató, aki eljut egyszer Quitóba, önkéntelenül felkiáltana, mint Huayna Capac (Wajna) 500 évvel ezelőtt: „Hisz itt mindenki a mi nyelvünket beszéli, minden hegy, orom, tó, patak, minden a mi nyelvünkön van elnevezve!” Azzal a különbséggel, hogy Huayna Capac idején a Quitói Királyság területén mindenki magyarul beszélt, ma viszont az erőszakos spanyol nyelvcsere óta csak néhány törzs tudta megtartani az ősi nyelvét, s a földrajzi nevek őrzik az ősi magyar nyelvet, s a Két-ős Királyság emlékeit. A nép még ma is büszkén vallja, hogy az ő hazája a világ közepén van, mint ahogy ezt minden magyar falu is a magáénak tudja. A sok magyar szólás-mondásból csak néhányat említek: „Úgy eltűnt, mintha csak a föld nyelte volna el!”. Ez Ecuadorban nem ritka jelenség, mert nem egyszer egész városokat nyel el a föld.
A „tűzfolyót” csak az a nép ismerhette, mely hatalmas tűzhányók közvetlen szomszédságában élt. Vagy az aranyalmát, az égigérő hegyek ormainak csodálatos sziklavárait, vagy a smaragd, arany, ezüst, gyöngy ékszereknek és drágaköveknek a hajdani Két-ős Királyságban létező leírhatatlan mennyiségét. Az Óperenciás-tengeren túli boldog hon, az örök tavasz országa. Akár a „megtollasodott” jelző arra a személyre vonatkoztatva, akinek jobban megy (tollviselésre csak a tisztséget viselőknek volt joguk). A világ közepén látható egyidejűleg a Göncölszekér és a Dél Keresztje csillagkép, amelyek a hajdani hajózó magyar nép számára rendkívül fontos volt, mert ezek segítségével kitűnően tudták magukat tájolni. A magyar ősi hagyományok megőrizték számunkra a Göncöl csillagképet, mint az ősök honát, ahová megtérnek a csatában elesettek. Ez az ősi hagyomány ma is annyira elevenen él a magyarságban, hogy nagyjainkat és hőseinket ma is ezekkel a szavakkal búcsúztatják: „Megtért ősei honába és mától fogva fényesebben ragyog a Göncölszekér.” „Hitregéink, bölcs táltosaink tudták, hogy hőseink a csillagokban honolnak, ott ragyognak, csillagúton járnak, csillag táltosokon nyargalnak, mint Lehel, Bulcsú, László a Göncöl szekerén, sőt egyes eszközeiket is a csillagokba helyezték, mint „Mátyás szeme”, „Lehel kürtje”, vagy a Táltosok Göncölszekere. Pedig ezek csak a fennmaradt töredékek, elhalványult nyomok, amelyek csak gyanítani engedik, mily dúsan bírhatta Mithosunk megdicsőült hőseit a csillagok képeiben”. (Ipolyi Arnold: Magyar Mithologia, Budapest, 1929. II. köt. 135. old.) Ez az ősi hagyomány visz el bennünket arra az ősi földre, ahol hajdani őseinket a nekik járó kegyelettel helyezték a csillagok földi képébe, ahol az ma is őrzi porladó hamvaikat. Az egyik ősi temetkezési helyünk Quito mellett a Quinche (Kincse) völgyében van, ahová a Kincses-hágón át, juthatunk el. Ezek az ú.n. halom temetkezési helyek – hunhalom, kunhalom - úgy, ahogy azt hagyományaink őrzik a hősi csatában elesett harcosok részére. Külön Gönc-hon van a Göncölszekér csillagképének halmokból készült tökéletes földi másával. A többi temetkezési hely halmainak száma ugyancsak a mitikus magyar hetes szám (Hét-halom).
Amikor 1853-ban megjelent Ipolyi Arnold püspöknek a Magyar Mythologiája, azt a magyar nemzet kitörő örömmel fogadta. Mégis Ipolyi Arnoldnak össze kellett szedni példányait, és máglyára vetni. A mesét nem szokás elégetni, tehát a Magyar Mythologia nem mese, hanem a magyar nemzet egyetlen igazi őstörténeti könyve. Ezért érdemelte ki a máglyát, amelyen már annyi magyar igazságot elégettek.
Levél IX.
MAGYAR TÁLTOS BARLANG ECUADORBAN…
Móricz János felfedezése a dél-amerikai, magyarul beszélő indiánokról
A Harvard Egyetemnek a Peapody Museum jelentette, hogy a Puebla-ba (Mexikó) kiküldött kutatócsoportjuk, az ott lefolytatott ásatások leletanyagából megállapította, hogy az amerikai ember nem 12-15 000 éve jelent meg Amerikában, hanem több mint negyvenezer éve. Az ásatásoknál emberi csontvázakat, csiszolt kőszerszámokat találtak olyan őslényekkel együtt, amelyek már több mint 40 000 éve kihaltak. Az USA hírügynökségei a hírt világgá röpítették.
Móricz János, magyar testvérünk, akkoriban Ecuadorban, Peruban és az Amazonas vidékén, olyan indián törzseket talált, amelyek tagjaival magyarul (!) tudott beszélgetni. Legendáikban sok ezer éves múltjuknak és a tőlük kirajzott más népekkel való rokoni kapcsolataiknak tudata él. Móricz felfedezéseit senki nem tudta cáfolni, ellenben a spanyolok részérő, politikai és gazdasági okokból súlyos támadásoknak volt kitéve. Felfedezései igen nagy horderejűek. Annyi bizonyos, hogy a sok évezredes sötétségbe burkolt őstörténetből, a magyarság ősi múltja fényesen fog felragyogni, a világ összes népe előtt.
Az 1900-as évek elején a tankönyvekből, napi sajtóból, szakkönyvekből köztudomású volt, hogy az Amazonas őserdeiben olyan fehér indián törzsek élnek, amelyeket még alig tudtak megközelíteni, így ez a vidék sok meglepetéssel kecsegtette a kutatókat. Íme itt a meglepetések egy szelete. Az 1920-as években több híradás is érkezett, hogy a Dél- és Közép-Amerikában dolgozó magyar mérnökök és munkások, a helyi indián munkásokkal magyarul beszélgetnek.
A II. világháború után az itt letelepedett magyar emigránsok egy része ezt komolyan véve, alaposabban utánajárt a dolognak. Ezek egyike volt Móricz János, aki a 60-as években, Ecuadorban kezdett kutatni. Itt három indián törzs, a Cahari, a Mochica és a Puruha tagjaival magyarul beszélt. Ezen felbuzdulva régészeti és levéltári kutatásokat végzett, s többek között 10 ezernél is több magyar azonos térképészeti és családnevet gyűjtött össze. Kutatásai eredményeként az egyik argentin egyetem történelmi tanácsosnak nevezte ki.
Elsősorban Ecuadorban kutatott, aminek a fővárosa Quito. A város a nevét a régi Quito birodalomról kapta. Ez eredetileg Kitus-nak hangzott. (Kit=Két, Us=Ős, tehát a Két Ős Birodalma) Itt a Kitus birodalomban, a Csendes-óceán partján, az ötezer méternél is magasabb Kordillerák (Andok) hegyei között, az Amazonas medencéjéhez tartozó, őserdőkkel borított lapályok titokzatos és mesebeli tájain laknak azok az indián törzsek, amelyek közül néhányan ma is beszélik ősmagyar nyelvünket. Móricz kutatása alapján quitói Institutio de Antropologia y Geografia megállapította, hogy a spanyol önkény által kiirtott ősnyelv a magyar volt. Ennek nyomai világosan mutatkoznak a családi és földrajzi nevekben, jóllehet a spanyolok erőszakos nyelvcserét hajtottak végre.
A még magyarul beszélő törzsek - köztük a Cayapak, a Salasaca (Zala-szaka, több ősi forrás a szkítákat, szaka-ként nevezi meg. A szerk.) - pl. ezeket a szavakat használják: apa=apa, aya=anya, nap=nap, vin=vén, kit=két, us=ős, cu=kő, pi, bi=víz, fuel=folyó, pille=pille, lepke és még sorolhatnánk. Mutatóba néhány, magyarral megegyező név: Tanay, Damma, Taday, Mór, Momay, Mansy, Pil, Béla, Uray, Zillahi stb. Zuay tartomány egyik ősrégi helysége: Pest. A régi Kitus birodalom területén halomsírok (kurgánok) találhatók, bennük trepanált (lékelt) koponyák. A régészeti leletek között fokosokat találunk, és a magyar koronázási jogar és országalma hasonmását. Móricz szerint is: ez a kettős keresztet hordozó aranyalma, tulajdonképpen a földgolyót jelképezi.
Dél-Amerikában, de főleg Ecuadorban nagy lelkesedéssel fogadták e felfedezéseket. Valósággal ünnepelték, mivel a lakosságban, a spanyol hódítók erőszakos uralma sem tudta teljesen kiirtani a régi múlt emlékeit. A hivatalos körök leellenőrizték Móricz nyelvészeti és régészeti adatait, s azokat megbízhatónak találták. Elhatározták, hogy ebből egy hatalmas nemzetközi „ügyet” csinálnak, sürgetve az amerikai földrész történelmének reverzióját. A tervek szerint az ENSZ-hez akartak fordulni.
A további kutatások során, Móricz, az ecuadori ősrengetegben, az ottani indiánok segítségével felfedezett egy hatalmas barlangrendszert. A barlangok egyikében, valóságos múzeumra bukkant. Aranylemezekre vésett, rovásos könyvtárat, szobrokat, kulturális emlékeket talált itt. Ezt a barlangot, Táltosok Barlangjának nevezte el. Szerinte az őslakók idehordták össze, mintegy óvóhelyre, a spanyol hódítók által veszélyeztetett kincseket. Móricz állítja, hogy az Andok hegység keresztül-kasul át van szőve barlangokkal és járatokkal. Ezeken közlekedhettek az őslakosok. Az argentin elnök és az ecuadori vezérkar meg akarta őt bízni egy kutató expedíció vezetésével, anyagi, technikai eszközöket ajánlva neki. Ez azonban csak terv maradt.
Időközben a nagy befolyású mormon egyház vezetői is bekapcsolódtak az ügybe. Ez az egyház roppant vagyonnal rendelkezik, aktív terjeszkedési programmal lép fel az amerikai államokban. Az egyház vezetői elmondták, hogy minden olyan kutatást támogatnak, amely az emberiség és a vallás eredetének tisztázását segíti elő. „Önzetlen” támogatást helyeztek kilátásba, csak azt kérték, hogy az aranylemezek tartalmát ők fejthessék meg.
Ezután 1967. szeptember 7-én, Móricz János egy nagy sajtókonferencián, a lapok, rádió és televízió riportereinek ismertette eredményeit. A több órán át tartó konferencia rendkívül lelkes hangulatú volt. Úgy látszott, hogy egy világraszóló szenzáció indul útjára, de e helyett néma csend és mellőzés követte a konferenciát. Egyetlen hír sem jelent meg róla. Ellenben a mormon egyház főemberei továbbra sem hagyták békén Móriczot, folyamatosan unszolva, hogy árulja el nekik a barlang helyét. Az agresszív viselkedésből kiderült, hogy nem egy hívő egyházról van szó, hanem egy világhatalomra törő szervezet áll mögöttük. Kincskeresés és egyéb célok ösztönzik őket. Móricz ekkor elhatározta, hogy a barlang titkát nem adja ki. Meggyőződött arról, hogy a barlangok feltárásának még nem jött el ideje, ezért előbb az amerikai földrészre került magyar nyelvű törzsek odaérkezésének rejtélyét akarta feltárni, illetve a tényt gyakorlati módszerrel bizonyítani.
1970. május 28-án az ecuadori óceánpartról vízre szállt, a Móricz elképzelései szerint készült, balsafa tutaj, rajta négy fiatalember. Móricz a partról rádió adó-vevő irányította őket. A tutaj 159 nap múlva október 4-én megérkezett Ausztráliába, Sydneytől nem messze. Itt bevontatták a nagy szenzációt keltő világjáró balsafa tutajt. (lásd: Magyar Ifjúság 1970. 50. szám)
Móricz feltételezése az, hogy a magyar nyelvű törzsek nyugatról érkeztek, vízi úton Dél-Amerikába. Ezt bizonyítják különben a csendes-óceáni és kelet-ázsiai földrajzi nevek is. Vámos Tóth Bátor, Hawaii-n élő emigrált földrajzszakos tanár a Hawaii-szigeteken 50 magyaros földrajzi nevet írt össze. A szigetvilágban pedig olyan neveket talált, mint pl. a Balaton menti Aliga, Kiliti, Lelle stb. Térképekkel igazolta, hogy Indonéziában minden negyedik, az Indus völgyében pedig minden harmadik földrajzi név magyar.
Az amerikai őslakosság hovatartozósága ill. bevándorlása kérdésében fontos adatokat szolgáltatnak az ú.n. Kland-tekercsek. 1967-ben Mexico City térségében húsz méter vastag lávatakaró alatt, kőládában lévő sértetlen írott tekercseket talált egy USA támogatást élvező régészcsoport. A C14-es vizsgálat 21000 évben állapította meg a tekercsek korát. Azóta megfejtették ezeket, s kiderült, hogy azok a sok ezer évvel ezelőtt elsüllyedt MU történetét, műveltségét, viszonyait írják le. Az egyik munkatárs, Tony Earl, megírta az ásatások lefolyását és eredményeit a „Mu Revealed” c. könyvében. A nagy érdeklődést kiváltó mű, ma már valószínűleg nem kapható.
A fenti szöveget adatok és kéziratok nyomán összeállította: Hary Györgyné (1977) MAGYAR TÁLTOS BARLANG ECUADORBAN… Móricz János felfedezése a dél-amerikai, magyarul beszélő indiánokról
A Harvard Egyetemnek a Peapody Museum jelentette, hogy a Pueblaba (Mexikó) kiküldött kutatócsoportjuk, az ott lefolytatott ásatások leletanyagából megállapította, hogy az amerikai ember nem 12-15,000 éve jelent meg Amerikában, hanem több mint negyvenezer éve. Az ásatásoknál emberi csontvázakat, csiszolt kőszerszámokat találtak olyan őslényekkel együtt, amelyek már több mint 40000 éve kihaltak. Az USA hírügynökségei a hírt világgá röpítették. Móricz János, magyar testvérünk, akkoriban Ecuadorban, Peruban és az Amazonas vidékén, olyan indián törzseket talált, amelyek tagjaival magyarul (!) tudott beszélgetni. Legendáikban sok ezer éves múltjuknak és a tőlük kirajzott más népekkel való rokoni kapcsolataiknak tudata él.
Móricz felfedezéseit senki nem tudta cáfolni, ellenben a spanyolok részérő, politikai és gazdasági okokból súlyos támadásoknak volt kitéve. Felfedezései igen nagy horderejűek. Annyi bizonyos, hogy a sok évezredes sötétségbe burkolt őstörténetből, a magyarság ősi múltja fényesen fog felragyogni, a világ összes népe előtt.
Az 1900-as évek elején a tankönyvekből, napi sajtóból, szakkönyvekből köztudomású volt, hogy az Amazonas őserdeiben olyan fehér indián törzsek élnek, amelyeket még alig tudtak megközelíteni, így ez a vidék sok meglepetéssel kecsegtette a kutatókat. Íme itt a meglepetések egy szelete. Az 1920-as években több híradás is érkezett, hogy a Dél- és Közép-Amerikában dolgozó magyar mérnökök és munkások, a helyi indián munkásokkal magyarul beszélgetnek.
A II. világháború után az itt letelepedett magyar emigránsok egy része ezt komolyan véve, alaposabban utánajárt a dolognak. Ezek egyike volt Móricz János, aki a 60-as években, Ecuadorban kezdett kutatni. Itt három indián törzs, a Cahari, a Mochica és a Puruha tagjaival magyarul beszélt. Ezen felbuzdulva régészeti és levéltári kutatásokat végzett, s többek között 10 ezernél is több magyar azonos térképészeti és családnevet gyűjtött össze.
Kutatásai eredményeként az egyik argentin egyetem történelmi tanácsosnak nevezte ki. Elsősorban Ecuadorban kutatott, aminek a fővárosa Quito. A város a nevét a régi Quito birodalomról kapta. Ez eredetileg Kitus-nak hangzott. (Kit=Két, Us=Ős, tehát a Két Ős Birodalma) Itt a Kitus birodalomban, a Csendes-óceán partján, az ötezer méternél is magasabb Kordillerák (Andok) hegyei között, az Amazonas medencéjéhez tartozó, őserdőkkel borított lapályok titokzatos és mesebeli tájain laknak azok az indián törzsek, amelyek közül néhányan ma is beszélik ősmagyar nyelvünket. Móricz kutatása alapján quitói Institutio de Antropologia y Geografia megállapította, hogy a spanyol önkény által kiirtott ősnyelv a magyar volt. Ennek nyomai világosan mutatkoznak a családi és földrajzi nevekben, jóllehet a spanyolok erőszakos nyelvcserét hajtottak végre.
A még magyarul beszélő törzsek - köztük a Cayapak, a Salasaca (Zala-szaka, több ősi forrás a szkítákat, szaka-ként nevezi meg. A szerk.) - pl. ezeket a szavakat használják: apa=apa, aya=anya, nap=nap, vin=vén, kit=két, us=ős, cu=kő, pi, bi=víz, fuel=folyó, pille=pille, lepke és még sorolhatnánk. Mutatóba néhány, magyarral megegyező név: Tanay, Damma, Taday, Mór, Momay, Mansy, Pil, Béla, Uray, Zillahi stb. Zuay tartomány egyik ősrégi helysége: Pest. A régi Kitus birodalom területén halomsírok (kurgánok) találhatók, bennük trepanált (lékelt) koponyák.
A régészeti leletek között fokosokat találunk, és a magyar koronázási jogar és országalma hasonmását. Móricz szerint is: ez a kettős keresztet hordozó aranyalma, tulajdonképpen a földgolyót jelképezi. Dél-Amerikában, de főleg Ecuadorban nagy lelkesedéssel fogadták e felfedezéseket. Valósággal ünnepelték, mivel a lakosságban, a spanyol hódítók erőszakos uralma sem tudta teljesen kiirtani a régi múlt emlékeit. A hivatalos körök leellenőrizték Móricz nyelvészeti és régészeti adatait, s azokat megbízhatónak találták. Elhatározták, hogy ebből egy hatalmas nemzetközi „ügyet” csinálnak, sürgetve az amerikai földrész történelmének reverzióját. A tervek szerint az ENSZ-hez akartak fordulni.
A további kutatások során, Móricz, az ecuadori ősrengetegben, az ottani indiánok segítségével felfedezett egy hatalmas barlangrendszert. A barlangok egyikében valóságos múzeumra bukkant. Aranylemezekre vésett, rovásos könyvtárat, szobrokat, kulturális emlékeket talált itt. Ezt a barlangot, Táltosok Barlangjának nevezte el. Szerinte az őslakók idehordták össze, mintegy óvóhelyre, a spanyol hódítók által veszélyeztetett kincseket.
Móricz állítja, hogy az Andok hegység keresztül-kasul át van szőve barlangokkal és járatokkal. Ezeken közlekedhettek az őslakosok. Az argentin elnök és az ecuadori vezérkar meg akarta őt bízni egy kutató expedíció vezetésével, anyagi, technikai eszközöket ajánlva neki. Ez azonban csak terv maradt.
Időközben a nagy befolyású mormon egyház vezetői is bekapcsolódtak az ügybe. Ez az egyház roppant vagyonnal rendelkezik, aktív terjeszkedési programmal lép fel az amerikai államokban. Az egyház vezetői elmondták, hogy minden olyan kutatást támogatnak, amely az emberiség és a vallás eredetének tisztázását segíti elő. „Önzetlen” támogatást helyeztek kilátásba, csak azt kérték, hogy az aranylemezek tartalmát ők fejthessék meg.
Ezután 1967. szeptember 7-én, Móricz János egy nagy sajtókonferencián, a lapok, rádió és televízió riportereinek ismertette eredményeit. A több órát tartó konferencia rendkívül lelkes hangulatú volt. Úgy látszott, hogy egy világraszóló szenzáció indul útjára, de e helyett néma csend és mellőzés követte a konferenciát. Egyetlen hír sem jelent meg róla. Ellenben a mormon egyház főemberei továbbra sem hagyták békén Móriczot, folyamatosan unszolva, hogy árulja el nekik a barlang helyét. Az agresszív viselkedésből kiderült, hogy nem egy hívő egyházról van szó, hanem egy világhatalomra törő szervezet áll mögöttük. Kincskeresés és egyéb célok ösztönzik őket. Móricz ekkor elhatározta, hogy a barlang titkát nem adja ki. Meggyőződött arról, hogy a barlangok feltárásának még nem jött el ideje, ezért előbb az amerikai földrészre került magyar nyelvű törzsek odaérkezésének rejtélyét akarta feltárni, illetve a tényt gyakorlati módszerrel bizonyítani.
1970. május 28-án az ecuadori óceánpartról vízre szállt, a Móricz elképzelései szerint készült, balsafa tutaj, rajta négy fiatalember. Móricz a partról rádió adó-vevő irányította őket. A tutaj 159 nap múlva október 4-én megérkezett Ausztráliába, Sydneytől nem messze. Itt bevontatták a nagy szenzációt keltő világjáró balsafa tutajt. (lásd: Magyar Ifjúság 1970. 50. szám) Móricz feltételezése az, hogy a magyar nyelvű törzsek nyugatról érkeztek, vízi úton Dél-Amerikába. Ezt bizonyítják különben a csendes-óceáni és kelet-ázsiai földrajzi nevek is. Vámos Tóth Bátor, Hawaii-n élő emigrált földrajzszakos tanár a Hawaii-szigeteken 50 magyaros földrajzi nevet írt össze. A szigetvilágban pedig olyan neveket talált, mint pl. a Balaton menti Aliga, Kiliti, Lelle stb. Térképekkel igazolta, hogy Indonéziában minden negyedik, az Indus völgyében pedig minden harmadik földrajzi név magyar. Az amerikai őslakosság hovatartozósága ill. bevándorlása kérdésében fontos adatokat szolgáltatnak az ú.n. Kland-tekercsek. 1967-ben Mexico City térségében húsz méter vastag lávatakaró alatt, kőládában lévő sértetlen írott tekercseket talált egy USA támogatást élvező régészcsoport. A C14-es vizsgálat 21000 évben állapította meg a tekercsek korát. Azóta megfejtették ezeket, s kiderült, hogy azok a sok ezer évvel ezelőtt elsüllyedt MU történetét, műveltségét, viszonyait írják le. Az egyik munkatárs, Tony Earl, megírta az ásatások lefolyását és eredményeit a „Mu Revealed” c. könyvében. A nagy érdeklődést kiváltó mű, ma már valószínűleg nem kapható.
A fenti szöveget adatok és kéziratok nyomán összeállította: Hary Györgyné (1977).
This page was last updated: December 12, 2011
